Az államalapítás küszöbén
Az államalapításról a közkeletű kép egyetlen fordulatot őriz: Géza halála után István egy csapásra keresztény királysággá formálta az országot, mindjárt tíz püspökséggel. A források ennél töredezettebb átmenetet mutatnak 997 és 1000/1001 között, amelyről főként jóval későbbi legendák beszélnek, és csak kevés egykorú oklevél vagy krónikamondat szól.
Az átmenet első lépése még Géza életében történt. A Nagy legenda szerint Géza összehívta „Magyarország főembereit és az utánuk következő rendet”, és „a közös tárgyalás tanácsa szerint” fiát, Istvánt „a nép élére állította, hogy uralkodjék őutána”; a latin szöveg szerint „filium suum Stephanum post se regnaturum populo prefecit”. Az utódlás megerősítésére „mindet külön-külön megeskette”. Géza halálát a Nagy legenda „az Úr megtestesülésének 997. esztendejére” teszi, és ugyanarra az évre Adalbert püspök porosz földi vértanúságát. A 997 hagyományos dátum: a Pozsonyi Évkönyv 998 alatt jegyzi Géza halálát.
A Kis legenda szerint Géza halála után „a még gyermek István a főemberek és a köznép kegyéből” emelkedett az ország trónjára. A két legenda így két lépést őriz: a kijelölést és az esküt az apa életében, majd a trónra emelést a halála után. Hogy a kettő között mennyi idő telt el, és pontosan kik voltak a „főemberek”, a szövegek nem árulják el. Az utódlást a belső ellenféllel vívott háború tette próbára; arról külön szakasz szól.
Már a címek is jelzik, hogy a legendák utólag rendezték el a hatalom fokozatait. A Kis legenda szerint Géza „király volt ugyan, de eleinte pogány”; a Nagy legenda Gézát fejedelemnek nevezi, Istvánt pedig a püspökségek szervezésekor „a legkeresztényibb fejedelemnek” (princeps Christianissimus), ugyanabban a fejezetben azonban „a Krisztushoz hű királynak” is. A szóhasználat tehát nem következetes, és belőle nem olvasható ki napra pontos fordulat, amikor a fejedelemből király lett.
Az új uralkodó első lépései közül a legendák a békét emelik ki. A Nagy legenda szerint István, amikor „a pannóniai királyság” rá figyelt, „a környező tartományok népeivel kötött békét hűségesen megerősítette”, hogy terveit „a kereszténység zsenge ültetvényében” bátrabban végrehajthassa. Hartvik ugyanezt indokolja is: István „megfontolta, hogy ez a szomszédos nemzetek szövetsége nélkül nemigen lehetséges”. A legendák nem nevezik meg, mely szomszédokkal és milyen feltételekkel erősítették meg a békét.
A Nagy legenda szerint a belső győzelem után István „követekkel és levelekkel mindenfelé hírül adta kívánságát”, mert tervéhez „Krisztus híveinek tanácsát” szükségesnek tartotta. A hívásra „sok pap és egyházi személy” érkezett, apátok és szerzetesek pedig azért, hogy „ilyen mélyen vallásos fejedelem oltalmában szabályaik szerint éljenek”. A legenda évszámot nem ad, és azt sem mondja meg, honnan jött a többség; a hívás így inkább hosszabb folyamatnak tűnik, mint egyetlen eseménynek.
Köztük érkezett a legendák szerint „Asrik atya tanítványaival”. Asrik „a Vas-hegy lábánál” Szent Benedek tiszteletére kolostort épített; a Nagy legenda szövegkiadásának jegyzete szerint ez a hely Pécsvárad, amelynek alapítólevele azonban hamis, 1015-re keltezett, templomát pedig 1038-ban szentelték. Tanítványai közül Bonifácot nevezték ki apátnak Asrik helyére. Őt a király igehirdetésre „Magyarország alsó részeibe” küldte, ahol kard sebesítette meg a nyakán; a legenda ezt a vidéket közelebbről nem nevezi meg.
A legendák szerint „a lengyelek földjéről” két remete is jött, András és Benedek; Benedek „Krisztusért ontotta vérét”. A behívottak köre így szerzeteseket, remetéket és papokat egyaránt magában foglalt. A pannonhalmi oklevél kiadói jegyzete szerint még Géza telepítette le Pannonhalmán a Csehországból jött bencéseket, „többségükben Szent Adalbert tanítványait”. A Nagy legenda jegyzete pedig arra figyelmeztet, hogy Adalbert 995-ös rövid itt-tartózkodásának jelentőségét „a hagyomány eltúlozta”, és korábbi tanuló- és munkatársainak nagyobb szerepe volt.
A térítés módjáról a legendák ugyanazt a mondatot más-más uralkodóhoz kötik. A Kis legenda szerint Géza „katonaságának vezéreit az igaz Isten tiszteletére térítette”, a másként élőket pedig „fenyegetéssel és rémítgetéssel törte igába”; Hartvik ugyanezt Istvánról mondja. Az eltérés nem dönthető el: egyik változat sem egykorú, és mindkettő a szentéletrajz logikáját követi. A legendaírók mindenesetre a térítést nem pusztán meggyőzésként, hanem kényszerrel is járó folyamatként írták le.
A Kis legenda egy további mondata a megtérés utáni időre vonatkozik. István úgy gondolta, hogy ha „a szent keresztségben már újjászületett népről leveszi a fegyelem gyeplőjét”, az könnyen visszatér tévelygésébe, ezért „az egyház tanai szerint oktatta, rárakta nyakára a fegyelem igáját és törvényeit”. A legenda nem mondja meg, mikor és milyen törvényekről van szó, így a „fegyelem igája” inkább a szerző összegző képeként olvasható, mint egy dátumhoz köthető rendelkezésként.
Az egyházszervezésről a Nagy legenda beszél a legrészletesebben. A legenda szerint István „tartományait tíz püspökségre osztatta, az esztergomi egyházat a római apostoli szék helybenhagyásával és egyetértésével a többiek fejévé és felügyelőjévé tette”. Asrikot „kánoni választással” az esztergomi egyház élére helyezte, a többi széket pedig „az ő tanácsára” bízta más-más főpapra, és mindenfelé kanonoki közösségek és regula szerint élő szerzetesek telepedtek meg. A legenda mindezt a királyság kezdete előttre helyezi.
Hartvik ugyanezt a fejezetet a római jóváhagyás említése nélkül írja meg, és Asrikot nem Esztergom, hanem a kalocsai püspökség élére teszi. Másutt azt is elbeszéli, hogy az első esztergomi érsek egy Sebestyén nevű szerzetes volt; amikor egy időre megvakult, a király „a római főpap egyetértésével” Asrikot állította a helyére, három év múlva pedig Sebestyén „az apostoli szék tanácsára” visszatért. A két változat egymás mellett áll, és Asrik első széke nyitott kérdés marad.
A mai történetírás többsége szerint a tíz püspökség száma és időpontja nem egykorú valóság. A kutatás egy része szerint a királyság kezdetén legfeljebb két-három egyházmegye létezhetett vagy szerveződhetett, az esztergomi érsekség pedig 1001 körül jött létre; a tízes számot a kutatás egy része eszmei mintának tartja. A Kis legenda óvatosabban fogalmaz: szerinte István egyházát „békében megtelepítette s római jóváhagyással méltón megszervezte”, évszám és részletek nélkül.
Az átmenet egyetlen egykorú oklevele a pannonhalmi kiváltságlevél, amelyet a kiadás 1001/1002-re keltez, és amely csak későbbi betoldásokkal bővített példányban maradt fenn. Az oklevél szerint „Szent Márton monostorát még szülőatyánk kezdte és mi fejeztük be … lelkünk üdvéért és királyságunk megszilárdításáért”. Az alapítás így maga is két uralkodóhoz kötött folyamat. Anasztáz apát „közbenjárására, tanácsára és beleegyezésével” a monostor olyan kiváltságot kapott, „amilyent Montecassino Szent Benedek monostora kapott”; a szabadság tartalmát az oklevél nem részletezi.
A pannonhalmi oklevél szerint a szerzetesek apátjuk halála után „nyugodtan másikat” választhattak, bármely püspökkel felszenteltethették, és bármelyik püspöktől felvehették a rendeket. A kiadói jegyzet szerint az apátválasztás szabadsága „a király kinevezési jogát korlátozta”. Az apát „püspök módjára szandálban” mondhatta a misét. A kiváltságok így a monostor belső életét is szabályozták. Ezek a részletek egy olyan egyházi intézményt mutatnak, amely a királyi hatalomtól is bizonyos önállóságot kapott.
Az oklevél megtiltja, hogy „érsek, püspök, herceg, őrgróf, ispán, alispán” az apát engedélye nélkül beavatkozzon a monostor ügyeibe; aki megteszi, „száz font jó minőségű aranyat” fizessen, „az egyik felét a mi kamaránknak”. A kiadás szerint ez immunitás, vagyis bíráskodási és adózási kedvezmény. A sor értékelésénél óvatosság indokolt, mert az oklevél legalább egy ponton a mintául szolgáló császári oklevelek nyelvét követi.
Az oklevelet Domonkos érsek ellenőrizte; a kiadás szerint az „alkancellár” cím itt romlott szöveg, mert ez a tisztség ekkor még ismeretlen volt, és a császári mintákból került ide. A záradék szerint a monostor falvait „Sebestyén érsek és Csaba ispán a templom felszentelésekor” nevezte meg. A kiadói jegyzet szerint ezt a részt utóbb írták hozzá, a felszentelést pedig egy mai becslés 1003–1005 körülre teszi.
A pannonhalmi oklevél többi része, valamint a veszprémi és a veszprémvölgyi oklevél az előző szakasz tárgya, ezért itt csak utalásként szerepel. Ami ide tartozik, az a kép: montecassinói szabadság, szabad apátválasztás, immunitás és világi méltóságok sora egyetlen szövegben. Ez a kép egykorú alapú, de a keltezés bizonytalansága és a későbbi záradék miatt nem vetíthető vissza egy az egyben a 997 utáni évekre.
A magyar átmenet nyugati hátteréről egykorú forrás szól. Merseburgi Thietmar krónikája szerint III. Ottó 1000-ben mezítláb vonult be Gnieznóba, és ott érsekséget alapított, „ut spero legitime, sine consensu tamen” – vagyis Thietmar reménye szerint törvényesen, de az illetékes poznańi püspök beleegyezése nélkül. Az érsekséget Adalbert testvérére, Radimra bízta, és alá rendelte a kołobrzegi, a krakkói és a wrocławi püspököt. A gnieznói érsekség így egykorú párhuzam egy új egyházszervezet születésére a szomszédságban.
Thietmar szerint a császár „a rómaiak régi, már nagyrészt feledésbe merült szokását” akarta megújítani, és tetteit „ki így, ki úgy” ítélte meg. A pápai széken ekkor Gerbert ült: a kutatás szerint 999 áprilisában lett pápa II. Szilveszter néven, a Hartvik-legenda kiadói jegyzete szerint 1003-ig. Thietmar szerint 1001-ben Rómában lázadás tört ki III. Ottó ellen, a császár pedig 1002 elején meghalt.
Hogy mi történt 997 és 1000/1001 között, azt szinte csak a 11. század végi és 12. század eleji legendák mondják el, és ezek a sorrendet a szentéletrajz logikája szerint rendezik. A három legenda egymásnak is ellentmond: a római jóváhagyás, Asrik széke és a fenyegetéssel való térítés más-más változatban szerepel. A pannonhalmi oklevél egykorú jogintézményeket mutat, de keltezése és rétegei bizonytalanok, a nyugati háttérről pedig Thietmar ad biztos adatot.
Az átmenet tehát nem egyetlen nap műve: kijelölés és eskü, trónra emelés, béke a szomszédokkal, behívott papok és szerzetesek, térítés és lassan formálódó egyházszervezet követte egymást, részben egymásba csúszva. A legendák mindezt rendezett sorrendbe állítják, az oklevél és Thietmar viszont csak töredékeket ad. A kijelöléstől a királyság kezdetéig tartó évek ezért nem egyetlen döntésként, hanem egymásra rakódó lépések sorozataként érthetők meg. A királlyá avatás a következő szakasz tárgya.
