MBMAGYAR BETYÁR
Honfoglalás és fejedelemség

1.3.3

Veszprém és a lázadás leverése

Honfoglalás és fejedelemség · 895–1000

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

Veszprém és a lázadás leverése
Illusztráció

Veszprém és a lázadás leverése

A közkeletű kép szerint Veszprém a Géza halála utáni lázadás leverésének helyszíne, és már ekkor a királynék városa volt. A források ennél óvatosabbak: a legendák Veszprémet uralkodói tartózkodási helyként említik, a leverés nyomai oklevelekben maradtak fenn, a tizedről szóló legfontosabb szöveg pedig később bővített példányban áll.

A lázadás leverését a mai történetírás 997 körülre teszi, ez azonban hagyományos keltezés: a legendák csak annyit mondanak, hogy az események Géza halála után történtek, évszámot egyik korai elbeszélés sem ad. A háború okáról, a csatáról és a lázadó vezér, Koppány sorsáról külön írás szól, itt ezek nem kerülnek újra elő. Ami ide tartozik, az a hely és az utóélet: miért éppen Veszprém körül zajlottak az események, mi lett a legyőzöttekkel, és milyen jogi, egyházi nyomokat hagyott a győzelem. A felelet rétegenként érkezik. A 11. század végi és 12. század eleji legendák névtelen lázadókról és vallási jutalomról beszélnek, a 14. századi krónika szolgaságról, az oklevelek tizedről, birtokokról és perekről. Ezek a rétegek nem egyformán megbízhatók, és nem is ugyanarra a kérdésre válaszolnak.

A Kis legenda, amelyet a kiadás 1083 utánra keltez, egyetlen mondatban indokolja a helyszínt. A lázadók szerinte „a köznyelven Veszprémnek mondott várost ostromolták, hogy ezt az ő gyalázatára fordítsák: ott tanyáztak le ugyanis, ahol a király szokott megszállni és tartózkodni, hogy könnyebben nyíljon út más erősségek elfoglalásához”. A legenda tehát kettős okot ad: Veszprém az uralkodó megszokott tartózkodási helye volt, és innen könnyebben lehetett más erősségekhez jutni. Hartvik legendája hasonlóan a fejedelem és udvara tartózkodási helyeként említi.

Ezek a mondatok azonban nyolcvan-száz évvel az események után születtek, és egykorú okleveles adat Veszprém 997 körüli rangjáról nincs. A kutatás egy része szerint Veszprém talán már Sarolt székhelye volt, és István Gizella udvarát is itt helyezte el; ez feltevés, nem forrásállítás, a legendák csak a király, illetve a fejedelem tartózkodásáról szólnak. A Képes Krónika honfoglalás-mondája szerint Marót öregen „a Veszprém nevezetű várban” élt, ez azonban monda, történeti adatként nem használható.

A város egyházi rangjának első biztos nyomai a Szent Mihály-egyházhoz kötődnek. A pannonhalmi kiváltságlevél kiadásának jegyzete szerint az oklevélben említett „Szent Mihály egyháza” a veszprémi székesegyház, a veszprémi püspök székhelye volt, és Somogy is a veszprémi egyházmegyéhez tartozott. A kutatás egy része a Szent Mihály-patrocíniumot a lázadók elleni háború emlékével kapcsolja össze; ezt azonban egyetlen forrás sem mondja ki, az összefüggés értelmezés marad.

A veszprémi püspökség saját oklevele szerint István, aki itt Pannónia királyaként szól, négy várat rendelt Szent Mihály veszprémi egyháza alá: Veszprémet, „ahol a püspökség székhelye van”, továbbá Fehérvárt, Kolont és Visegrádot, „minden egyházukkal, kápolnájukkal és oltáraikkal”, határaikkal és területükkel együtt. Az oklevél a püspököt is megnevezi: az egyházat latin szövege szerint István püspök kormányozza. Kolon és Visegrád pontos kiterjedése kutatói azonosítás; a négy vár között Somogy nem szerepel.

Az oklevél szerint a király falvakat is adott a püspökségnek: Kért Veszprém megyében, Ősit, Kért és Berényt Fehérvár megyéjében, Marcalfőt Kolonban, egy Duna fölötti falut Visegrád megyéjében és Fülét Úrhida kerületében. A záradék szerint az irat Sólyban, Szent István első vértanú kápolnájánál kelt. Az évszám azonban vitatott. Egy 13. századi átirat szerint 1009-ben kelt, a másik, a tihanyi átirat viszont évszám nélküli, és az évszámot hordozó példányt a közlés hamisnak tartja.

A mai történetírás egy része az 1009-es évszámot hitelesnek fogadja el, más része későbbi hozzáadásnak tartja, egy oklevéltani álláspont pedig 1002-t javasol. A püspökség alapításának évét ezért egyik adat sem rögzíti; az oklevél csak azt mutatja, hogy a kiadásakor a veszprémi szék már működött. Abban viszont a vélemények egyeznek, hogy a veszprémi a legkorábbi magyarországi püspökségek közé tartozott. Az eredeti oklevél egy 1342-es irat szerint került vissza a veszprémi egyházhoz.

A leverés következményeit a legendák vallási keretben mondják el. A Kis legenda szerint a győztes király a legyőzöttek javaiból semmit sem tartott meg a maga szükségére, hanem Szent Mártonnak szentelte, akinek tiszteletére bazilikát is épített. A legyőzötteket és utódaikat „mind a mai napig az egyház szolgáivá tette”, később azonban főemberei közbenjárására úgy döntött, hogy csak tizedet adjanak, „nehogy szorongattatásukban szétszóródjanak a földről”. A sorrend itt szolgaság, majd enyhítésként tized.

A Nagy legenda, amelyet a kiadás 1080 körülre tesz, a tizedet a monostor rangjával köti össze: a király a legyőzötteken tizedet véve a monostort „a püspökségekhez hasonlatossá tette”, latinul „decimationibus simile fecit episcopatibus”. A 14. századi Képes Krónika szerint „sok nemes magyar jutott csúf szolgaságra, akik Koppány vezérhez húztak, a keresztséget és a hitet megvetették”, a méltóságokra pedig azt tartották alkalmasabbnak, „aki hamarabb csatlakozott a keresztény hithez”. A szolgasorba vetést oklevél nem erősíti meg.

A leverés jogi nyoma a pannonhalmi kiváltságlevél. Szövege szerint 1001-ben, a 15. indikcióban, István második uralkodási évében kelt, és a király nevében arról emlékezik meg, hogy „az egyik megye, a somogyi” el akarta őt űzni „atyám székéről”. A viszályt a „németek és a magyarok” közti zendülésnek és polgárháborúnak is nevezi. A kiadás jegyzete szerint ez egyes értelmezésekben a bajor herceg és III. Ottó elleni konfliktusra, másokéban a somogyi lázadásra vonatkozik.

Az oklevél szerint István a győzelem esetére fogadalmat tett Szent Mártonnak, mégpedig „Pázmány, Hont, Orci vezérek és Domonkos érsek úr támogatásával”; Domonkos érsek a kiadás jegyzete szerint csak ebben az oklevélben fordul elő. A szöveg szerint a győzelem után a somogyi megye tizede nem a megyés püspököt, hanem a pannonhalmi Szent Márton-monostor apátját illette. A tized „minden dolga, birtoka, földje, szőlője, vetése, útvámja után” járt, és kiterjedt a vendégek birtokaikon termett borára is.

Ugyanez a rész kárpótlásról is szól. Hogy a Szent Mihály-egyház ne tűnjék „kifosztottnak”, és a megyés püspök ne szenvedjen kárt a dézsmaszedésben, a király a Kortó nevű udvarházat adta a püspöknek a hozzá tartozó emberekkel együtt. A kiadás jegyzete szerint Kortó Somogyvár közvetlen déli szomszédságában feküdt, és ma már nem létezik. A kutatás egy része úgy gyanítja, hogy Kortó környékén volt a lázadó vezér központja; ez kutatói feltevés, a forrás nem állítja.

Mindezt egy fontos megszorítással lehet csak olvasni. A pannonhalmi oklevél fennmaradt példánya később bővített, bár Kálmán király pecsétje függ rajta: a kutatás szerint egy bencés szerzetes az eredetileg többes szám első személyű szöveget egyes szám első személyű résszel egészítette ki, feltehetőleg a veszprémi püspökkel a somogyi tizedekért folytatott pereskedés miatt. A lázadásról, a fogadalomról, a tizedről és a Kortó-kárpótlásról szóló mondatok éppen ebben a bővítésben állnak. A bővítés idejét a kutatás eltérően, a 11–12. század fordulójától a 13. század első feléig teszi.

Az oklevél belső feszültséget is hordoz. Azt állítja, hogy Pannonhalma kivételével „nem voltak még püspökségek és apátságok Magyarországon”, ugyanakkor kárpótolja a Szent Mihály-egyház püspökét. A kutatás egy része ebből arra következtet, hogy a veszprémi püspök a lázadás leverésekor már létezett, más része Pannonhalma elsőbbségi igényét látja a mondatban. A kérdés a kutatásban nyitott, és a kárpótlásról szóló mondat maga is a később bővített rétegben áll.

A somogyi tized későbbi sorsa már jobban követhető. Egy 1102-es pápai irat, amelyet egy későbbi hivatkozás ismertet, arról szól, hogy a tizedet István a Szent Mihály-egyháztól „megvette”. A kutatás szerint a 13. század elején a somogyi tized ismét per tárgya volt Pannonhalma apátja és a veszprémi, illetve a zágrábi püspök között. A kutatás egy része szerint Somogy hiánya a veszprémi oklevél négy vára közül is ezzel a hosszú vitával függ össze.

Veszprém egyházi rangjának másik tanúja a veszprémvölgyi apácák görög nyelvű oklevele. Ebben István, „keresztény és egész Hungria királya”, kijelenti, hogy Veszprémben megalapította és berendezte a „legszentebb Istenanya” monostorát, és apácák seregét gyűjtötte össze benne, saját maga, „hitvese és gyermekei”, valamint „egész Pannónia” lelki üdvéért. A feleség nevét az oklevél nem írja ki, a monostor kezdeményezője ismeretlen, és a szövegben szereplő „metropolita monostora” kifejezés értelmezése is vitatott.

Az oklevél kilenc falut adott a monostornak: Szárberényt 48 füsttel és 6 halásszal, Szántót a Dunánál, továbbá Mámát, Sándort, Kenesét, Csittényt, Padragot, Zalészit és Gerencsért. Dátumot nem tartalmaz; a kutatás 1002 előttre, illetve 1009 előttre teszi. Hogy a monostor Saroltnak vagy egy bizánci hercegnőnek épült volna, kutatói feltevés, amelyet az oklevél szövege nem támaszt alá. A város neve a görög szövegben Beszprem alakban áll, a királyi cím pedig görög betűkkel írt kralész formában.

A görög oklevél nem eredetiben maradt fenn. Kálmán király 1109-ben megújíttatta, mert a régi kiváltságlevelet „bizonyos pereskedések miatt” fel kellett bontani. A vizsgálatot Simon pécsi püspök végezte a király parancsára és a veszprémi püspök egyetértésével. Kálmán oklevele szerint a régi kiváltság „a monostor kezdeményezőjének nyelve szerint” íródott görögül, és azért írták az új mellé, hogy a régi és az új összevetéséből biztosan kiderüljön az igazság.

Gizella királyné neve a legendákban kötődik Veszprémhez. A Nagy legenda szerint „mindenekelőtt” a veszprémi püspökség egyházát ékesítette fel „alapkövétől kezdve” arany- és ezüstneművel és ruhákkal, Hartvik ugyanezt a püspökség épületéről mondja; a 13. századi helyi hagyomány már a veszprémi egyház első alapítójának nevezi, ez azonban későbbi állítás. Ugyanez a hagyomány tartotta a veszprémi széket az ország első székesegyházának, a királynék városa pedig utóbb kialakult gyakorlat, István korára nem vetíthető vissza.

A források tehát nem mondanak ellent egymásnak, de másról beszélnek. A legendák a király megszokott tartózkodási helyét és a legyőzöttek vallási büntetését rögzítik, a krónika a szolgaságot és a megtértek előnyét, az oklevelek a tizedet, a birtokokat és a pereket. A legfontosabb jogi szöveg bővített, a veszprémi oklevél évszáma vitatott, a görög oklevél dátum nélküli. Veszprém korai egyházi rangja így jól adatolt, a lázadás leveréséhez fűzött részletek nagy része viszont későbbi rétegből való. Az egyházszervezet egészének kiépülése már egy következő lépés története.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Mi lett a somogyi tized sorsa a későbbi századokban?
Egy 1102-es pápai irat, amelyet egy későbbi hivatkozás ismertet, arról szól, hogy a tizedet István a Szent Mihály-egyháztól „megvette”. A kutatás szerint a 13. század elején a somogyi tized ismét per tárgya volt Pannonhalma apátja és a veszprémi, illetve a zágrábi püspök között.
Mit adott István a veszprémvölgyi apácák monostorának?
Az oklevél kilenc falut adott a monostornak: Szárberényt 48 füsttel és 6 halásszal, Szántót a Dunánál, továbbá Mámát, Sándort, Kenesét, Csittényt, Padragot, Zalészit és Gerencsért. Dátumot nem tartalmaz; a kutatás 1002 előttre, illetve 1009 előttre teszi. A görög oklevél nem eredetiben maradt fenn.
Milyen viszályról emlékezik meg a pannonhalmi kiváltságlevél?
Szövege szerint 1001-ben, a 15. indikcióban, István második uralkodási évében kelt, és a király nevében arról emlékezik meg, hogy „az egyik megye, a somogyi” el akarta őt űzni „atyám székéről”. A viszályt a „németek és a magyarok” közti zendülésnek és polgárháborúnak is nevezi.

Források

  1. Szent István király pannonhalmi kiváltságlevele (1001/1002), latin szöveg. Pannonhalmi Bencés Főapátság Levéltára, Capsarium 1001. Monasterium.net.
  2. Szent István király pannonhalmi kiváltságlevele, 1001/1002. Ford. Érszegi Géza. In: Györffy György (főszerk.): Árpád-kori oklevelek 1001–1196. Budapest, 1997, 103–105. Online: Pannonhalmi Bencés Főapátság.
  3. Szent István oklevele a veszprémi püspökség számára (Sóly, „1009”), latin szöveg és magyar fordítás. In: Megemlékezés a Veszprémi Egyházmegye alapítólevelének ezeréves évfordulóján. Studia Wesprimiensia 2009/I, 5–10.
  4. Szent István görög nyelvű oklevele a veszprémvölgyi apácák számára (Kálmán király 1109. évi megújításában), görög szöveg és angol fordítás. In: Stojkovski, Boris: The Greek charter of the Hungarian King Stephen I. Zbornik radova Vizantološkog instituta 53 (2016) 127–140.
  5. A veszprémvölgyi kiváltságlevél fordítása (István görög oklevele és Kálmán király 1109. évi megújítása magyarul). Tassi Helytörténeti Egyesület.
  6. Szent István király Nagy legendája. Ford. Kurcz Ágnes. In: Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez – Középkor (1000–1530). Sermones Compilati, ELTE.; latinul: Legenda maior Sancti Regis Stephani.
  7. Szent István király Kis legendája. Ford. Kurcz Ágnes. In: Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez – Középkor (1000–1530). Sermones Compilati, ELTE.
  8. Hartvik püspök: Szent István király legendája. Ford. Kurcz Ágnes. In: Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez – Középkor (1000–1530). Sermones Compilati, ELTE.
  9. Képes Krónika. Ford. Geréb László. Magyar Hírlap – Maecenas, Budapest, 1993. Magyar Elektronikus Könyvtár.
  10. Druga, Marek: Cirkevný desiatok medzi opátom a biskupom. K sporom o šomodské desiatky v 13. storočí. Constantine's Letters 13 (2020) 2. sz., 65–75.
  11. Kristó Gyula: Szent István király. „Koppány leverése”. Magyar Elektronikus Könyvtár.
  12. Pannonhalmi Bencés Főapátság: I.9 A pannonhalmi apátság alapítólevele (katalógustétel).
  13. Szovák Kornél: A magyar egyházszervezet kezdetei és korai területi és határváltozásai. Magyar Sion Új folyam 18 (60) (2024) 1. sz., 47–66.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak