A közkeletű kép szerint a 9. században a Tiszántúl és Erdély a dunai bolgár állam része volt, és a honfoglaló magyarok bolgár fejedelmekkel, Salánnal, Mén-Maróttal és Gyalúval küzdöttek meg érte. A korabeli források ennél jóval kevesebbet mondanak. A frank évkönyvek valóban egy erős, a frankokkal határvitába keveredő bolgár államot mutatnak, de a Tiszántúlt és Erdélyt egyetlen bejegyzésük sem nevezi meg.
Ez a szócikk azt követi, hol érintkeztek a bolgárok a frankokkal a 9. század első felében, mit tudunk a század második feléről, mit következtet ebből a kutatás, és hogyan népesítette be a vidéket bolgár és más vezérekkel Anonymus, a XIII. századi krónikás hagyomány szerzője. A morva hatalomról az előző szócikk szól, a frank grófságokról a következő. Erdély külön története a saját sávjában kap helyet.
A frank birodalmi évkönyvek, az Annales regni Francorum szerint 818-ban Heristallban a császár elé járultak a timocsánok követei, akik nemrég elszakadtak a bolgárok szövetségétől, és a frank határokhoz csatlakoztak. Ugyanott megjelent Ljudevit, Alsó-Pannónia hercege is. A timocsánok pontos lakóhelyét az évkönyv nem írja le. 819-ben azonban Ljudevit rávette a timocsánokat, hogy a császárhoz való átállás helyett az ő lázadásához csatlakozzanak. A bolgár és a frank érdekszféra határa tehát már ekkor vitatott volt.
824-ben a bolgárok királya, akit a Fuldai évkönyv név szerint Omortagnak nevez, „mintha békét akarna”, követeket és levelet küldött a császárhoz. A frank évkönyv szerint ez szokatlan követség volt, ilyen azelőtt nem érkezett Frankföldre, ezért a császár Machelmet küldte vissza velük, hogy kiderítse az okát. A követségről az Annales regni Francorum a király neve nélkül szól, a Fuldai évkönyv adja meg a nevet.
Ugyanekkor a „praedenecentusoknak” nevezett abodritok követei is a császárhoz fordultak. Az évkönyv szerint ők a bolgárokkal szomszédosan, „a Dunához közeli Daciában” laktak, és a bolgárok igazságtalan zaklatása ellen kértek segítséget. Ez a Dacia nem azonos a mai értelemben vett Erdéllyel: a forrás csak annyit mond, hogy a terület a Duna közelében feküdt. Pontos helyét a kutatás igyekszik meghatározni, a forrás nem adja meg.
825-ben a bolgár követség Aachenben a bolgárok és a frankok közötti határok kijelöléséről tárgyalt. 826-ban a bolgár király sürgette a határ kijelölését, vagy ha ez nem tetszik, azt, hogy mindenki béke nélkül védje a maga határát. A császár a bolgár király bukásáról szóló hír miatt halogatta a választ. Bertrich palotagrófot Baldrich és Gerold grófokhoz, az avar határ őreihez küldte, de ők sem tudtak bolgár mozgolódásról.
A fordulat 827-ben jött el. A frank birodalmi évkönyvek és a Fuldai évkönyv szinte szó szerint egyező szövege szerint a bolgárok a Dráván hajóhadat küldtek, tűzzel-vassal pusztították a Pannóniában lakó szlávokat, elűzték vezéreiket, és bolgár elöljárókat állítottak föléjük. Ez az egyetlen olyan forrásadat, amely bolgár igazgatásról szól a medence területén, és ez is a Dráva mentére vonatkozik, nem a Tiszántúlra.
828 februárjában Aachenben Baldrich friauli herceget megfosztották tisztségeitől, mert hanyagsága miatt a bolgár sereg büntetlenül pusztította Felső-Pannónia határait. Az általa egyedül tartott marchiát négy gróf között osztották fel. A Fuldai évkönyv szerint ugyanebben az évben az ifjabb Lajos, a későbbi Német Lajos a bolgárok ellen indult. 829-ben pedig a bolgárok hajókon a Dráván feljőve felgyújtottak néhány, a folyóhoz közeli frank falut. A frank Annales regni Francorum 829-es bejegyzése erről a betörésről nem szól.
Mindezek az események a Dráva–Száva vidékén és a Duna alsó szakasza felé zajlottak. A Tiszántúlt vagy Erdélyt az évkönyvek nem nevezik meg, ezért a szócikk címének tárgyára közvetlen frank adat nincs. Ezt érdemes nyíltan kimondani, mert a cím éppen erre a két területre kérdez rá. A forrás erről hallgat, a hiányt pedig nem lehet kitölteni sem feltevéssel, sem a későbbi krónikák elbeszéléseivel.
A század második felében a bolgárok a morva–frank viszony szereplőiként tűnnek fel. A Fuldai évkönyv szerint 863-ban Rasztiszlav híresztelés szerint keletről érkező bolgár segítséggel számolt Lajos ellen; az évkönyv maga jelzi, hogy ez szóbeszéd volt. A regensburgi folytatás szerint a 880-as évek elején Szvatopluk azt rótta fel Arnulfnak, hogy emberei a bolgárokkal szövetkeztek ellene, akik az előző évben az ő országát pusztították.
A gyakran idézett adat 892-ből való. A regensburgi folytatás szerint szeptemberben Arnulf követeket küldött a bolgárokhoz és Laodomir királyukhoz a régi béke megújítására, és azt kérte, hogy ne adjanak el sót a morváknak. A követek Szvatopluk cselei miatt szárazföldön nem mehettek, ezért Braszlav országából folyókon, majd a Száván hajón jutottak Bulgáriába, és 893 májusában tértek vissza. A bejegyzés a bolgárokat tehát a frank–morva háború lehetséges szereplőiként mutatja.
Hogy ez a só Erdélyből származott, azt a forrás nem mondja. Ez a kutatás következtetése, amely az erdélyi sóbányák ismert jelentőségéből indul ki. A forrás csak annyit állít, hogy a bolgárok sót adhattak el a morváknak, és hogy Arnulf ezt meg akarta akadályozni. Honnan jött a só, és merre vitték, azt a bejegyzés nem részletezi, ezért az erdélyi bolgár jelenlét bizonyítékaként csak óvatosan használható.
A magyarok és a bolgárok első összecsapásáról is a regensburgi folytatás tudósít. Eszerint 895-ben az avarok a bolgárok határára törtek, de azok megelőzték őket, és seregük nagy részét levágták. A bejegyzés itt csak „avarokat” mond. Hogy magyarokat jelent, az a 894-es bejegyzés szóhasználatából következik, amely „magyaroknak nevezett avarokról” ír. Ez levezetés, nem a forrás kimondott adata. A frank szerző a régi avar nevet vitte át az új népre.
A 10. század közepén Bíborbanszületett Konstantin De administrando imperio című művének 40. fejezete már a türkök, vagyis a magyarok földjét írja le a Duna mentén, Traianus hídjától, Belgrádtól és Szerémtől. Belső részét folyókról nevezi meg, a forrás alakjában Timisis, Toutis, Morisis és Krisos néven. Ez a magyar szállásterület 10. századi állapota, a korábbi bolgár kort nem írja le, ezért a 9. századi bolgár határokról sem ad felvilágosítást. A folyónevek csak azt mutatják, mit tartott a bizánci szerző a türkök földjének.
A kutatás értelmezése is óvatos. A kutatás egy része szerint egy bizánci lexikon, a Suda két címszava alapján feltételezhető, hogy Krum kán a 9. század elején, 803–804 táján bolgár fennhatóság alá vonta a Dunától keletre élő avarokat; ezek az adatok azonban, ahogyan a kutatás idézi, toposz-jellegűek és bizonytalanok. A kutatás egy része szerint az avarok itt csak laza vazallusi kötelékkel kapcsolódtak a bolgárokhoz.
A kutatás egy része szerint a 820-as évek végétől csak a Marostól délre eső területek és az erdélyi arany- és sóbányák környéke került bolgár fennhatóság alá. A Marostól északra viszont éppúgy hiányoznak a történeti adatok, mint a biztosan keltezhető régészeti emlékek. Ugyanezen értékelés szerint a Duna–Tisza közén és a Dél-Alföldön sem morva, sem bolgár fennhatóságot nem támaszt alá forrás. A „bolgár befolyás” kérdése így nagyrészt nyitott, és a szócikk is nyitottként kezeli.
Egészen más képet ad a XIII. századi krónikás hagyomány: Anonymus, Béla király névtelen jegyzője. Ez a réteg nem 9. századi forrás. A Gesta Hungarorum 11. fejezete szerint Attila halála után a Duna–Tisza közét Nagy Kán, Salán vezér őse foglalta el, a Tisza és az Igyfon-erdő közét Marót, akinek unokája Mén-Marót volt, a Marostól Orsováig pedig Galád, a kunok segítségével. A kunok a 9. századra anakronizmus, a kutatás szerint csak jóval később jelentek meg a térségben.
Anonymus 14. fejezete szerint Árpád tizenkét fehér lovat küldött Salánnak, a 38–41. fejezetben pedig legyőzte a görög és bolgár segítséget kapó Salánt. Ez ellentmond a bizánci műnek, amely szerint a magyarok éppen Bizánc szövetségeseként harcoltak a bolgárok ellen. A 24–25. fejezetben az erdőntúli földön „valami Gyalú nevű blak” uralkodik; Anonymus tehát Gyalút nem bolgárnak mondja. Az erdőntúli föld lakói nála „blaszok és szlovének”, akiket kunok és besenyők zaklatnak. Salán, Mén-Marót, Gyalú és Galád korabeli forrásban ismeretlenek.
A források azért nem egyeznek, mert más-más dolgot írnak le. A frank évkönyvek a bolgár–frank határvitát a Dráva–Száva vidékén és az Al-Duna felé rögzítik, a Tiszántúlról és Erdélyről hallgatnak. A kutatás ezekből és a 892-es sóügyből vezet le egy szűkebb, a Maros vidékére és a bányákra korlátozott bolgár fennhatóságot. Anonymus pedig saját kora váraival, sóbányáival, kunjaival és besenyőivel népesíti be a vidéket, bolgár és blak vezérekkel.