MBMAGYAR BETYÁR
Forradalmak, Trianon, Horthy-kor

8.3.3

A békekonferencia és Magyarország

Forradalmak, Trianon, Horthy-kor · 1918–1945

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

A békekonferencia és Magyarország
Illusztráció

A békekonferencia és Magyarország

A közkeletű kép szerint Apponyi Albert 1920. január 16-i párizsi beszéde volt Magyarország egyetlen esélye, és a határokat csak utána húzták meg. A békekonferencia jegyzőkönyvei másról tanúskodnak: a magyar határokat a nagyhatalmak már 1919 májusában elfogadták, a magyar küldöttséget csak 1919 decemberében hívták meg, a kérdés pedig a szakirodalom szerint 1920 tavaszán is csak rövid időre nyílt újra.

A párizsi tárgyalások magyar vonatkozású szakasza 1919 februárjától 1920. május 6-ig tartott. Az út a nagyhatalmi szakértői bizottságoktól a határok elfogadásán, egy meghiúsult és egy megvalósult meghíváson, a neuilly-i tartózkodáson, a feltételek átadásán és Apponyi felszólalásán át a magyar jegyzékekig, a londoni újratárgyalási kísérletig és Millerand kísérőleveléig vezetett. 1919 elején a nagyhatalmak katonai vonalakról is döntöttek; erről a Vix-jegyzék bemutatása szól.

1919 elején a konferencián Magyarország nem volt képviselve. A szomszéd államok igényeit a Tízek Tanácsa hallgatta meg: Ion I. C. Brătianu román miniszterelnököt február 1-jén, Edvard Beneš és Kramář csehszlovák küldötteket február 5-én. Február 1-jén a tanács elhatározta, hogy a román területi kérdéseket az Egyesült Államok, a Brit Birodalom, Franciaország és Olaszország két-két képviselőjéből álló szakértői bizottság vizsgálja meg; február 5-én a csehszlovák kérdésre ugyanilyen bizottság alakult.

A jegyzőkönyv saját fordításban idézett megfogalmazása szerint a bizottságok feladata az volt, hogy a döntendő kérdéseket „a lehető legszűkebb körre” szorítsák, és javaslatot tegyenek „igazságos rendezésre”; meghallgathatták „az érintett népek képviselőit”. A román ügyek bizottságában André Tardieu és Jules Laroche képviselte Franciaországot. Beneš február 5-én úgy számolt, hogy a csehszlovák igények szerint mintegy 650 000 magyar kerülne csehszlovák fennhatóság alá, és 450 000 csehszlovák maradna Magyarországon.

Tardieu május 8-i beszámolója szerint a román bizottság legalább tizenkét ülésen vitatta a román–magyar határt; jelentése 1919. április 6-án készült el. A bizottsági térképen piros vonal jelölte a román igényt, kék a bizottság javaslatát. A magyar fél ezeken az üléseken nem volt jelen, és küldöttsége ekkor még meghívást sem kapott. A határvonalak tehát szakértői munkában, a nagyhatalmak és a szomszéd államok küldötteinek érvei alapján formálódtak.

A külügyminiszterek 1919. május 8-i ülésén Tardieu úgy becsülte, hogy a javasolt határral mintegy 600 000 magyar kerül román fennhatóság alá, és mintegy 25 000 román marad Magyarországon. Robert Lansing amerikai külügyminiszter szerint ez a megosztás „nem tűnt igazságosnak”; Tardieu azt felelte, hogy a döntés egyhangú volt. Lansing megjegyezte, hogy a két bizottság javaslatai nyomán mintegy kétmillió magyar kerül idegen uralom alá Romániában és Csehszlovákiában.

Ugyanezen az ülésen Laroche, a román bizottság francia tagja, arról beszélt, hogy a csehszlovák bizottság 1 300 000-ről 855 000-re csökkentette a Csehszlovákiához kerülő magyarok számát. A csehszlovák bizottság egyhangúlag elvetette azt a javaslatot, hogy a Csallóköz egy pozsonyi Duna-hídfőért cserébe Magyarországnál maradjon. Mindezek a számok a beszélők becslései voltak, nem végleges adatok; a végleges terület- és népességmérleg a következményekről szóló részhez tartozik.

A Négyek Tanácsa 1919. május 12-én, Tardieu rövid ismertetése után elfogadta Magyarország határait a csatolt leírás, az „Annexure A” szerint. Június 13-án a Négyek jóváhagyták azokat a táviratokat, amelyek a Magyarországot Csehszlovákiától és Romániától „véglegesen elválasztó” határokat közölték, és a magyar csapatokat a június 14-étől számított négy napon belüli visszavonulásra szólították fel. Egy feldolgozás a román kormánnyal való közlést június 11-re teszi.

Gyakori állítás, hogy Magyarországot 1919-ben meg sem akarták hívni. A jegyzőkönyv szerint a Négyek Tanácsa április 30-án elhatározta, hogy Georges Clemenceau a konferencia elnökeként meghívja az osztrák és a magyar kormány képviselőit Chantilly-be május 12-re. Ezen az ülésen Woodrow Wilson úgy vélte, hogy a magyar de facto kormány alig több helyi kormánynál, és a határok a magyarok meghallgatása nélkül is megállapíthatók.

David Lloyd George brit miniszterelnök ugyanezen az április 30-i ülésen azt mondta, hogy egy munkáskormánynak ugyanannyi joga van ahhoz, hogy tárgyaljanak vele, mint bármely másiknak. Az áprilisi meghívás azonban a szakirodalom szerint nem jutott el Budapestre, mert a bécsi antantmisszió visszatartotta; ezt az adatot csak feldolgozásokból ismerni, az egykorú tanácsi jegyzőkönyvek nem rögzítik. A meghívás tehát megszületett, de a magyar kormányhoz nem érkezett meg.

A második meghívásról 1919. december 1-jén a Delegációvezetők Tanácsa határozott, Sir George Clerk budapesti jelentése után. A Clemenceau aláírásával küldött távirat arra kérte a magyar kormányt, hogy a békekötéshez szükséges meghatalmazással küldje küldötteit Neuilly-be, a Château de Madridba. Egy feldolgozás december 5-ét ír, a jegyzőkönyv azonban december 1-jét adja. A szakirodalom szerint a Huszár-kormány a meghívást még aznap este elfogadta.

Ugyanezen az ülésen Clemenceau kijelentette, hogy a tanács sohasem írta elő az ellenséges államoknak, hogyan állítsák össze küldöttségüket; a francia diplomácia részéről Philippe Berthelot kifogásokat emelt Apponyi személye ellen. A magyar békeküldöttséget végül Apponyi Albert vezette; főmegbízottai közt volt Teleki Pál, Bethlen István, Popovics Sándor és Lers Vilmos, főtitkára Praznovszky Iván. A főmegbízottak teljes névsorának egyes nevei a feldolgozásokban eltérnek, ezért a felsorolás nem teljes.

A küldöttség 1920. január 5-én indult el Budapestről, január 7-én érkezett Párizsba, és Neuilly-ben, a Château de Madridban szállásolták el. Az egykorú MTI-távirat szerint január 14-én Jules Cambon a konferencia nevében átadta Apponyinak a szövetséges meghatalmazottak megbízóleveleit, és a magyar megbízóleveleket rendben levőnek találta. A küldöttség még aznap jegyzékeket nyújtott át, többek közt a román csapatok visszavonásáról, a mezőgazdaságról, az iparról, a vasutakról és Erdélyről.

A január 14-i csomagban külön jegyzék szólt Magyarország helyzetéről és a turkesztáni és szibériai hadifoglyokról. Az MTI kivonata szerint a bemutatkozó jegyzék kimondta: „Magyarország nem a statusquo visszaállítását kívánja”, és azt kérte, hogy a magyar nép és a nemzetiségek maguk határozhassanak sorsukról. A gyakori leegyszerűsítés, amely szerint a küldöttség a régi állapot teljes visszaállítását követelte, ezzel nem egyezik: a kiinduló kérés a népszavazás és az önrendelkezés volt.

A békefeltételeket 1920. január 15-én adták át a küldöttségnek a francia külügyminisztériumban. Az átadót a Havas-távirat Dutasta főtitkárként, az MTI „a főtitkár”-ként nevezi meg, a helyiséget pedig az egyik távirat a vörösteremként, a másik a külügyminiszter dolgozószobájaként írja le. Az MTI szerint Clemenceau közölte, hogy Apponyi nyilatkozatát másnap délután fél háromkor hallgatják meg, és hogy azt „semminemű vita nem fogja követni”.

Január 16-án Apponyi nem a Négyek Tanácsa, hanem a miniszterelnökök Legfelső Tanácsa előtt beszélt a Quai d’Orsay-n, Pichon külügyminiszter szobájában. A jegyzőkönyv szerint jelen volt Clemenceau, Lloyd George, Lord Curzon, Bonar Law, Francesco Saverio Nitti, Hugh Wallace amerikai és Matsui Keishirō japán nagykövet; a tolmács Paul Mantoux volt. Apponyi franciául és angolul beszélt, és néhány olasz mondattal zárt. Az ülést fél háromra tűzték ki; egy feldolgozás három órát ír.

A jegyzőkönyv angol szövege szerint Apponyi azzal kezdte, hogy a feltételeket csak előző nap óta ismerik hivatalosan. Kijelentette, hogy bizonyos lényeges módosítások nélkül a feltételek elfogadhatatlannak látszanak hazája számára, és ha csak az elfogadás és az aláírás megtagadása közt választhatna, az országnak azt kellene megfontolnia, „öngyilkosságot kövessen-e el, hogy ne haljon meg”. Ennek a mondatnak több magyar fordítása él; egyik sem tekinthető szó szerinti eredetinek.

Apponyi szerint a feltételek Magyarország területének kétharmadát és lakosságának majdnem kétharmadát vennék el, és az elcsatolandó 11 millió lakos 35 százaléka magyar. Ezek az ő állításai voltak, nem végleges adatok. Azzal érvelt, hogy a feltételek nem lehetnek ítélet; a jegyzőkönyv szövege saját fordításban: „Magyarországot nem hallgatták meg; lehetetlen tehát, hogy a békefeltételek ítélet jellegűek legyenek.” Az ország földrajzi egységének bizonyítására Élisée Reclus francia földrajztudóst idézte.

A beszédben az írni-olvasni tudás arányát is felhozta: a jegyzőkönyv szerint a magyaroknál 80, a magyarországi németeknél 82, a románoknál 35, a szerbeknél 59–60 százalékot említett. Bizottság kiküldését kérte a kolozsvári és a pozsonyi egyetem helyzetének megvizsgálására. Ezek Apponyi adatai és érvei voltak; egy feldolgozás a románokra 33 százalékot ad, a jegyzőkönyv 35-öt. Az érv a művelődési helyzetet a területi kérdés egyik szempontjaként állította a tanács elé.

Apponyi népszavazást kért az elcsatolandó területeken, és a jegyzőkönyv szerint előre kijelentette, hogy alávetik magukat az eredménynek, bármi legyen is az; a szavazás teljes szabadságát kérte. A jegyzőkönyv angol szövegében ez úgy szerepel, hogy a magyar fél „csak a népszavazást” kéri. Clemenceau a beszéd után két hetet adott az írásbeli válaszra. Apponyi azt felelte, ezt nem ígérheti meg, és legfőbb kéréseként a népszavazást, valamint szövetközi bizottságok kiküldését nevezte meg a megszállt területekre.

A jegyzőkönyv szerint ezután senki sem kért szót, és az ülés 16:10-kor véget ért. Az egykorú MTI-tudósítás szerint viszont Lloyd George érdeklődött a megszállt területek magyarságának helyzetéről, és Apponyi térképeket adott át neki; ez a hivatalos jegyzőkönyvben nem szerepel. Benda Jenő, a küldöttséget kísérő egykorú újságíró későbbi beszámolója a jelenetet részletesebben írja le, de ezt csak közvetve ismerni, és részletei nem ellenőrzöttek.

A források eltérése itt jól követhető. A tanácsülés hivatalos jegyzőkönyve a menetet rögzíti, az egykorú sajtótáviratok a küldöttség környezetéből érkező híreket, a későbbi visszaemlékezések pedig a jelenet emlékezetét. A beszéd hosszára nincs ellenőrzött adat, a küldöttség hazautazásának napja is kétféle, január 18. vagy 20. Az, hogy a beszéd „majdnem” megváltoztatta volna a döntést, egyik egykorú forrásból sem következik. A jegyzőkönyv és a sajtótávirat ugyanarról a délutánról két eltérő képet ad, és a kettő nem hozható teljesen összhangba.

Az egykorú MTI-távirat szerint 1920. február 12-én Apponyi, Praznovszky Iván és Csáky István adta át Neuilly-ben a válaszjegyzékek nagy csomagját, köztük a Népszövetségről, a határokról, a hadifoglyokról, a jóvátételről és Magyarország vízrajzi egységéről szóló jegyzéket. A távirat szerint ezek „felét teszik a jegyzékek összeségének”; pontos számukat a források eltérően adják meg, ahogy az átadás óráját és a mellékletek számát is.

Az MTI kivonata szerint a határjegyzék népszavazást kért, amelyen az 1918. november 3-án ott lakók szavaznának, semleges csapatok jelenlétében. Ezzel a január 16-i szóbeli kérés írásos, részletezett formát kapott. A jegyzékek rendszere tehát a január 16-i érvekre épült: néprajzi, gazdasági és földrajzi indokokkal, a népszavazás követelésével. A magyar küldöttség ezzel írásban is rögzítette álláspontját, amelyre a nagyhatalmak válasza csak hónapokkal később, egyetlen levélben érkezett meg.

A kutatás egy része szerint 1920 február–márciusában Londonban Lloyd George és Nitti a magyar határok újravizsgálatát sürgette, Alexandre Millerand ezt ellenezte. A március 8-i külügyminiszteri ülés elvetette a változtatást. Ezt a szakaszt a brit diplomáciai iratok és egy brit szakértő naplója alapján írják le, közvetett forrásból. A mai történetírás többsége szerint a magyar érvek rövid időre újranyitották a kérdést, de érdemi területi módosítást nem értek el.

Az 1920. május 6-i, Millerand aláírásával küldött kísérőlevél a hivatalos indokolás szerint a magyar küldöttség jegyzékeire adott választ kísérte, és kimondta, hogy a területi határozmányokon nem változtatnak. A levél szerint Közép-Európa néprajzi viszonyai miatt lehetetlen, hogy a politikai határok mindenütt egybeessenek az etnikai határokkal, és „a dolgok meglevő rendje, még ha ezer éves is, nem jogosult a jövőre nézve, ha igazságtalannak találtatott”.

A népszavazást a levél azzal utasította el, hogy az nem vezetne lényegesen más eredményre, mint a hatalmak vizsgálata, és hogy „a népek akarata megnyilatkozott 1918. október és november havában”. A magyar jegyzékekre adott válasz ezzel lezárta a tárgyalási szakaszt. Az 1919 tavaszán elfogadott határok így a magyar küldöttség meghallgatása és jegyzékei után is lényegében érintetlenek maradtak. A szerződés szövegéről, aláírásáról és becikkelyezéséről a trianoni békeszerződés bemutatása szól, amely ezt a folyamatot folytatja.

Gyakori kérdések

Mikor mondta el Apponyi Albert a beszédét a békekonferencián 1920-ban?
Január 16-án Apponyi nem a Négyek Tanácsa, hanem a miniszterelnökök Legfelső Tanácsa előtt beszélt a Quai d’Orsay-n, Pichon külügyminiszter szobájában. Apponyi franciául és angolul beszélt, és néhány olasz mondattal zárt. Az ülést fél háromra tűzték ki; egy feldolgozás három órát ír.
Mit kért Apponyi a békekonferencián?
Apponyi népszavazást kért az elcsatolandó területeken, és a jegyzőkönyv szerint előre kijelentette, hogy alávetik magukat az eredménynek, bármi legyen is az; a szavazás teljes szabadságát kérte. A jegyzőkönyv angol szövegében ez úgy szerepel, hogy a magyar fél „csak a népszavazást” kéri.
Mikor fogadták el Magyarország határait a békekonferencián?
Tardieu május 8-i beszámolója szerint a román bizottság legalább tizenkét ülésen vitatta a román–magyar határt; jelentése 1919. április 6-án készült el. A Négyek Tanácsa 1919. május 12-én, Tardieu rövid ismertetése után elfogadta Magyarország határait a csatolt leírás, az „Annexure A” szerint.

Források

  1. Papers Relating to the Foreign Relations of the United States, The Paris Peace Conference, 1919. Volume III. Washington, United States Government Printing Office, 1943. – Council of Ten, February 1, 3 and 5, 1919.
  2. Papers Relating to the Foreign Relations of the United States, The Paris Peace Conference, 1919. Volume IV. Washington, United States Government Printing Office, 1943. – Council of Foreign Ministers, May 8, 1919; Council of Four and Foreign Ministers, May 12, 1919.
  3. Papers Relating to the Foreign Relations of the United States, The Paris Peace Conference, 1919. Volume V. Washington, United States Government Printing Office, 1946. – Council of Four, April 30, 1919.
  4. Papers Relating to the Foreign Relations of the United States, The Paris Peace Conference, 1919. Volume VI. Washington, United States Government Printing Office, 1946. – Council of Four, June 13, 1919.
  5. Papers Relating to the Foreign Relations of the United States, The Paris Peace Conference, 1919. Volume IX. Washington, United States Government Printing Office, 1946. – Heads of Delegations, December 1, 1919; Supreme Council, January 16, 1920.
  6. 1921. évi XXXIII. törvénycikk indokolása (benne Alexandre Millerand 1920. május 6-i kísérőlevelének hivatalos magyar fordítása). Ezer év törvényei, Wolters Kluwer.
  7. Délmagyarország IX. évf. 13. sz., Szeged, 1920. január 17. DélmagyArchív.
  8. Délmagyarország IX. évf. 14. sz., Szeged, 1920. január 18. DélmagyArchív.
  9. Délmagyarország IX. évf. 36. sz., Szeged, 1920. február 14. DélmagyArchív.
  10. Zeidler Miklós: A párizsi magyar békedelegáció törekvései – különös tekintettel Erdélyre. Korunk 31. évf. 5. sz. (2020. május) 61–72.
  11. Zeidler Miklós: The Composition of the Hungarian Delegation at the Paris Peace Conference. Trianon 100 blog, 2018. március 15.
  12. Szarka László: A magyar békejegyzékek érvrendszere. Rubicon 24. évf. 6. sz. (2014) 46–52.
  13. Vizi László Tamás: „Apponyi nagy expozéjának napja…” – 103 évvel ezelőtt, 1920. január 16-án, ezen a napon hangzott el gróf Apponyi Albert híres védőbeszéde. Magyarságkutató Intézet, 2023. január 15.
  14. Lucian Leuştean: New contributions on the dispute at the Peace Conference (February–March 1920) concerning the Romanian-Hungarian border. Analele Ştiinţifice ale Universităţii „Alexandru Ioan Cuza” din Iaşi. Istorie, 2021.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak