A békekonferencia és Magyarország
A közkeletű kép szerint Apponyi Albert 1920. január 16-i párizsi beszéde volt Magyarország egyetlen esélye, és a határokat csak utána húzták meg. A békekonferencia jegyzőkönyvei másról tanúskodnak: a magyar határokat a nagyhatalmak már 1919 májusában elfogadták, a magyar küldöttséget csak 1919 decemberében hívták meg, a kérdés pedig a szakirodalom szerint 1920 tavaszán is csak rövid időre nyílt újra.
A párizsi tárgyalások magyar vonatkozású szakasza 1919 februárjától 1920. május 6-ig tartott. Az út a nagyhatalmi szakértői bizottságoktól a határok elfogadásán, egy meghiúsult és egy megvalósult meghíváson, a neuilly-i tartózkodáson, a feltételek átadásán és Apponyi felszólalásán át a magyar jegyzékekig, a londoni újratárgyalási kísérletig és Millerand kísérőleveléig vezetett. 1919 elején a nagyhatalmak katonai vonalakról is döntöttek; erről a Vix-jegyzék bemutatása szól.
1919 elején a konferencián Magyarország nem volt képviselve. A szomszéd államok igényeit a Tízek Tanácsa hallgatta meg: Ion I. C. Brătianu román miniszterelnököt február 1-jén, Edvard Beneš és Kramář csehszlovák küldötteket február 5-én. Február 1-jén a tanács elhatározta, hogy a román területi kérdéseket az Egyesült Államok, a Brit Birodalom, Franciaország és Olaszország két-két képviselőjéből álló szakértői bizottság vizsgálja meg; február 5-én a csehszlovák kérdésre ugyanilyen bizottság alakult.
A jegyzőkönyv saját fordításban idézett megfogalmazása szerint a bizottságok feladata az volt, hogy a döntendő kérdéseket „a lehető legszűkebb körre” szorítsák, és javaslatot tegyenek „igazságos rendezésre”; meghallgathatták „az érintett népek képviselőit”. A román ügyek bizottságában André Tardieu és Jules Laroche képviselte Franciaországot. Beneš február 5-én úgy számolt, hogy a csehszlovák igények szerint mintegy 650 000 magyar kerülne csehszlovák fennhatóság alá, és 450 000 csehszlovák maradna Magyarországon.
Tardieu május 8-i beszámolója szerint a román bizottság legalább tizenkét ülésen vitatta a román–magyar határt; jelentése 1919. április 6-án készült el. A bizottsági térképen piros vonal jelölte a román igényt, kék a bizottság javaslatát. A magyar fél ezeken az üléseken nem volt jelen, és küldöttsége ekkor még meghívást sem kapott. A határvonalak tehát szakértői munkában, a nagyhatalmak és a szomszéd államok küldötteinek érvei alapján formálódtak.
A külügyminiszterek 1919. május 8-i ülésén Tardieu úgy becsülte, hogy a javasolt határral mintegy 600 000 magyar kerül román fennhatóság alá, és mintegy 25 000 román marad Magyarországon. Robert Lansing amerikai külügyminiszter szerint ez a megosztás „nem tűnt igazságosnak”; Tardieu azt felelte, hogy a döntés egyhangú volt. Lansing megjegyezte, hogy a két bizottság javaslatai nyomán mintegy kétmillió magyar kerül idegen uralom alá Romániában és Csehszlovákiában.
Ugyanezen az ülésen Laroche, a román bizottság francia tagja, arról beszélt, hogy a csehszlovák bizottság 1 300 000-ről 855 000-re csökkentette a Csehszlovákiához kerülő magyarok számát. A csehszlovák bizottság egyhangúlag elvetette azt a javaslatot, hogy a Csallóköz egy pozsonyi Duna-hídfőért cserébe Magyarországnál maradjon. Mindezek a számok a beszélők becslései voltak, nem végleges adatok; a végleges terület- és népességmérleg a következményekről szóló részhez tartozik.
A Négyek Tanácsa 1919. május 12-én, Tardieu rövid ismertetése után elfogadta Magyarország határait a csatolt leírás, az „Annexure A” szerint. Június 13-án a Négyek jóváhagyták azokat a táviratokat, amelyek a Magyarországot Csehszlovákiától és Romániától „véglegesen elválasztó” határokat közölték, és a magyar csapatokat a június 14-étől számított négy napon belüli visszavonulásra szólították fel. Egy feldolgozás a román kormánnyal való közlést június 11-re teszi.
Gyakori állítás, hogy Magyarországot 1919-ben meg sem akarták hívni. A jegyzőkönyv szerint a Négyek Tanácsa április 30-án elhatározta, hogy Georges Clemenceau a konferencia elnökeként meghívja az osztrák és a magyar kormány képviselőit Chantilly-be május 12-re. Ezen az ülésen Woodrow Wilson úgy vélte, hogy a magyar de facto kormány alig több helyi kormánynál, és a határok a magyarok meghallgatása nélkül is megállapíthatók.
David Lloyd George brit miniszterelnök ugyanezen az április 30-i ülésen azt mondta, hogy egy munkáskormánynak ugyanannyi joga van ahhoz, hogy tárgyaljanak vele, mint bármely másiknak. Az áprilisi meghívás azonban a szakirodalom szerint nem jutott el Budapestre, mert a bécsi antantmisszió visszatartotta; ezt az adatot csak feldolgozásokból ismerni, az egykorú tanácsi jegyzőkönyvek nem rögzítik. A meghívás tehát megszületett, de a magyar kormányhoz nem érkezett meg.
A második meghívásról 1919. december 1-jén a Delegációvezetők Tanácsa határozott, Sir George Clerk budapesti jelentése után. A Clemenceau aláírásával küldött távirat arra kérte a magyar kormányt, hogy a békekötéshez szükséges meghatalmazással küldje küldötteit Neuilly-be, a Château de Madridba. Egy feldolgozás december 5-ét ír, a jegyzőkönyv azonban december 1-jét adja. A szakirodalom szerint a Huszár-kormány a meghívást még aznap este elfogadta.
Ugyanezen az ülésen Clemenceau kijelentette, hogy a tanács sohasem írta elő az ellenséges államoknak, hogyan állítsák össze küldöttségüket; a francia diplomácia részéről Philippe Berthelot kifogásokat emelt Apponyi személye ellen. A magyar békeküldöttséget végül Apponyi Albert vezette; főmegbízottai közt volt Teleki Pál, Bethlen István, Popovics Sándor és Lers Vilmos, főtitkára Praznovszky Iván. A főmegbízottak teljes névsorának egyes nevei a feldolgozásokban eltérnek, ezért a felsorolás nem teljes.
A küldöttség 1920. január 5-én indult el Budapestről, január 7-én érkezett Párizsba, és Neuilly-ben, a Château de Madridban szállásolták el. Az egykorú MTI-távirat szerint január 14-én Jules Cambon a konferencia nevében átadta Apponyinak a szövetséges meghatalmazottak megbízóleveleit, és a magyar megbízóleveleket rendben levőnek találta. A küldöttség még aznap jegyzékeket nyújtott át, többek közt a román csapatok visszavonásáról, a mezőgazdaságról, az iparról, a vasutakról és Erdélyről.
A január 14-i csomagban külön jegyzék szólt Magyarország helyzetéről és a turkesztáni és szibériai hadifoglyokról. Az MTI kivonata szerint a bemutatkozó jegyzék kimondta: „Magyarország nem a statusquo visszaállítását kívánja”, és azt kérte, hogy a magyar nép és a nemzetiségek maguk határozhassanak sorsukról. A gyakori leegyszerűsítés, amely szerint a küldöttség a régi állapot teljes visszaállítását követelte, ezzel nem egyezik: a kiinduló kérés a népszavazás és az önrendelkezés volt.
A békefeltételeket 1920. január 15-én adták át a küldöttségnek a francia külügyminisztériumban. Az átadót a Havas-távirat Dutasta főtitkárként, az MTI „a főtitkár”-ként nevezi meg, a helyiséget pedig az egyik távirat a vörösteremként, a másik a külügyminiszter dolgozószobájaként írja le. Az MTI szerint Clemenceau közölte, hogy Apponyi nyilatkozatát másnap délután fél háromkor hallgatják meg, és hogy azt „semminemű vita nem fogja követni”.
Január 16-án Apponyi nem a Négyek Tanácsa, hanem a miniszterelnökök Legfelső Tanácsa előtt beszélt a Quai d’Orsay-n, Pichon külügyminiszter szobájában. A jegyzőkönyv szerint jelen volt Clemenceau, Lloyd George, Lord Curzon, Bonar Law, Francesco Saverio Nitti, Hugh Wallace amerikai és Matsui Keishirō japán nagykövet; a tolmács Paul Mantoux volt. Apponyi franciául és angolul beszélt, és néhány olasz mondattal zárt. Az ülést fél háromra tűzték ki; egy feldolgozás három órát ír.
A jegyzőkönyv angol szövege szerint Apponyi azzal kezdte, hogy a feltételeket csak előző nap óta ismerik hivatalosan. Kijelentette, hogy bizonyos lényeges módosítások nélkül a feltételek elfogadhatatlannak látszanak hazája számára, és ha csak az elfogadás és az aláírás megtagadása közt választhatna, az országnak azt kellene megfontolnia, „öngyilkosságot kövessen-e el, hogy ne haljon meg”. Ennek a mondatnak több magyar fordítása él; egyik sem tekinthető szó szerinti eredetinek.
Apponyi szerint a feltételek Magyarország területének kétharmadát és lakosságának majdnem kétharmadát vennék el, és az elcsatolandó 11 millió lakos 35 százaléka magyar. Ezek az ő állításai voltak, nem végleges adatok. Azzal érvelt, hogy a feltételek nem lehetnek ítélet; a jegyzőkönyv szövege saját fordításban: „Magyarországot nem hallgatták meg; lehetetlen tehát, hogy a békefeltételek ítélet jellegűek legyenek.” Az ország földrajzi egységének bizonyítására Élisée Reclus francia földrajztudóst idézte.
A beszédben az írni-olvasni tudás arányát is felhozta: a jegyzőkönyv szerint a magyaroknál 80, a magyarországi németeknél 82, a románoknál 35, a szerbeknél 59–60 százalékot említett. Bizottság kiküldését kérte a kolozsvári és a pozsonyi egyetem helyzetének megvizsgálására. Ezek Apponyi adatai és érvei voltak; egy feldolgozás a románokra 33 százalékot ad, a jegyzőkönyv 35-öt. Az érv a művelődési helyzetet a területi kérdés egyik szempontjaként állította a tanács elé.
Apponyi népszavazást kért az elcsatolandó területeken, és a jegyzőkönyv szerint előre kijelentette, hogy alávetik magukat az eredménynek, bármi legyen is az; a szavazás teljes szabadságát kérte. A jegyzőkönyv angol szövegében ez úgy szerepel, hogy a magyar fél „csak a népszavazást” kéri. Clemenceau a beszéd után két hetet adott az írásbeli válaszra. Apponyi azt felelte, ezt nem ígérheti meg, és legfőbb kéréseként a népszavazást, valamint szövetközi bizottságok kiküldését nevezte meg a megszállt területekre.
A jegyzőkönyv szerint ezután senki sem kért szót, és az ülés 16:10-kor véget ért. Az egykorú MTI-tudósítás szerint viszont Lloyd George érdeklődött a megszállt területek magyarságának helyzetéről, és Apponyi térképeket adott át neki; ez a hivatalos jegyzőkönyvben nem szerepel. Benda Jenő, a küldöttséget kísérő egykorú újságíró későbbi beszámolója a jelenetet részletesebben írja le, de ezt csak közvetve ismerni, és részletei nem ellenőrzöttek.
A források eltérése itt jól követhető. A tanácsülés hivatalos jegyzőkönyve a menetet rögzíti, az egykorú sajtótáviratok a küldöttség környezetéből érkező híreket, a későbbi visszaemlékezések pedig a jelenet emlékezetét. A beszéd hosszára nincs ellenőrzött adat, a küldöttség hazautazásának napja is kétféle, január 18. vagy 20. Az, hogy a beszéd „majdnem” megváltoztatta volna a döntést, egyik egykorú forrásból sem következik. A jegyzőkönyv és a sajtótávirat ugyanarról a délutánról két eltérő képet ad, és a kettő nem hozható teljesen összhangba.
Az egykorú MTI-távirat szerint 1920. február 12-én Apponyi, Praznovszky Iván és Csáky István adta át Neuilly-ben a válaszjegyzékek nagy csomagját, köztük a Népszövetségről, a határokról, a hadifoglyokról, a jóvátételről és Magyarország vízrajzi egységéről szóló jegyzéket. A távirat szerint ezek „felét teszik a jegyzékek összeségének”; pontos számukat a források eltérően adják meg, ahogy az átadás óráját és a mellékletek számát is.
Az MTI kivonata szerint a határjegyzék népszavazást kért, amelyen az 1918. november 3-án ott lakók szavaznának, semleges csapatok jelenlétében. Ezzel a január 16-i szóbeli kérés írásos, részletezett formát kapott. A jegyzékek rendszere tehát a január 16-i érvekre épült: néprajzi, gazdasági és földrajzi indokokkal, a népszavazás követelésével. A magyar küldöttség ezzel írásban is rögzítette álláspontját, amelyre a nagyhatalmak válasza csak hónapokkal később, egyetlen levélben érkezett meg.
A kutatás egy része szerint 1920 február–márciusában Londonban Lloyd George és Nitti a magyar határok újravizsgálatát sürgette, Alexandre Millerand ezt ellenezte. A március 8-i külügyminiszteri ülés elvetette a változtatást. Ezt a szakaszt a brit diplomáciai iratok és egy brit szakértő naplója alapján írják le, közvetett forrásból. A mai történetírás többsége szerint a magyar érvek rövid időre újranyitották a kérdést, de érdemi területi módosítást nem értek el.
Az 1920. május 6-i, Millerand aláírásával küldött kísérőlevél a hivatalos indokolás szerint a magyar küldöttség jegyzékeire adott választ kísérte, és kimondta, hogy a területi határozmányokon nem változtatnak. A levél szerint Közép-Európa néprajzi viszonyai miatt lehetetlen, hogy a politikai határok mindenütt egybeessenek az etnikai határokkal, és „a dolgok meglevő rendje, még ha ezer éves is, nem jogosult a jövőre nézve, ha igazságtalannak találtatott”.
A népszavazást a levél azzal utasította el, hogy az nem vezetne lényegesen más eredményre, mint a hatalmak vizsgálata, és hogy „a népek akarata megnyilatkozott 1918. október és november havában”. A magyar jegyzékekre adott válasz ezzel lezárta a tárgyalási szakaszt. Az 1919 tavaszán elfogadott határok így a magyar küldöttség meghallgatása és jegyzékei után is lényegében érintetlenek maradtak. A szerződés szövegéről, aláírásáról és becikkelyezéséről a trianoni békeszerződés bemutatása szól, amely ezt a folyamatot folytatja.
