MBMAGYAR BETYÁR
Forradalmak, Trianon, Horthy-kor

8.3.3

A trianoni trauma a politikai kultúrában

Forradalmak, Trianon, Horthy-kor · 1918–1945

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

A trianoni trauma a politikai kultúrában
Illusztráció

A trianoni trauma a politikai kultúrában

A közkeletű emlékezet gyakran eggyé olvassa a trianoni békeszerződést, a területi–népességi mérleget és a két világháború közötti irredenta kultuszt, mintha egyetlen, egységes „Trianon-élmény” volna. A sajtó, a jelszavak, az iskolai rítusok és az emlékművek azonban külön forrásszintet alkotnak: a veszteség politikai kultúráját.

A veszteség számai és a szerződés jogi szövege más szakaszok tárgya. Itt a kérdés az, hogyan lett a területi veszteségből emlékezet, jelszó, iskolai rítus, köztéri ünnep és hivatalos politikai nyelv. Az ív a gyásznyelvtől a pályázaton és az iskolán át az emlékműig, majd a későbbi emléknaptörvényig vezet. Az irredenta itt nyelvi-kulturális jelenségként jelenik meg, nem mozgalmi intézménytörténetként.

Az 1920. január 21-i szegedi Délmagyarország gyászkeretes címlapon közölte Juhász Gyula Magyar Straszburgok ciklusát elszakítani tervezett és megszállt városokról. A Pozsony-szonett az „Amely nem volt, de lesz még valaha” remény-formuláját rögzíti. A Csáktornya-szonett a „Ne bántsd a magyart” toposzával zár. Ugyanebben a lapszámban a szerkesztőség a békefeltételek elleni szegedi gyász és tiltakozás hangulatát is tárgyalja. A konferencia menete itt nem bontódik ki: csak a nyilvános gyásznyelv.

A „Nem, nem, soha!” a Területvédő Liga és a területvédő propaganda jelszava volt, és a Horthy-kori tömeges használata a trauma politikai kultúrájának része. A jelszó Trianon helynévből („tria non”, három nem) való eredeztetése a kutatás egy része szerint folklorizált tévhit, mert a formula korábbi területvédő propagandában is szerepelt. A tévhit jelölése nem vonja kétségbe a tömeges használat tényét: a formula a kultusz nyelvében állandósult, függetlenül a népetimológiától, és a diákfogadalmakban is visszaköszön.

Az 1920. június 26-i Budapesti Hírlap – szakirodalmi közvetítéssel ismert tudósítás szerint – a „Csonka-Magyarország” elnevezést rögzítette, és használatra buzdított a „béke diktálta” terület megkülönböztetésére. Három nap múlva, június 29-én a Védő Ligák budapesti sportünnepén hatezer diák mondta el Horthy Miklós előtt a „Nem, nem, soha!” fogadalmat; a hírt ugyanezen lap július 1-i számából szakirodalmi közvetítéssel ismerjük. Ezek a dátumok a jelszó nyilvános rögzülésének lépcsői, nem a szerződés aláírásának újramondása.

Az 1920. szeptemberi pályázaton a Védő Ligák Szövetségéhez százhuszonöt ima és ugyanannyi jelmondat érkezett; a pályabíróság elnöke Rákosi Jenő volt. A Körösvidék 1920. szeptember 23-i híre szerint az ima nyertese Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna, a jelmondaté B. Szabó Mihály lett. A háromsoros pályázati ima a szokásos szöveghagyomány szerint így zárul: „Hiszek Magyarország feltámadásában. Amen.” A jelmondat: „Csonka Magyarország nem ország / Egész Magyarország mennyország.”

A Magyar Hiszekegy három rétege külön áll. Az első a fenti, 1920-as háromsoros pályázati ima. A második az iskolai kötelezettség: a vallás- és közoktatásügyi miniszter, Haller István 1920. október 27-i rendelete a szakirodalom szerint a díjnyertes nemzeti ima napi elmondását írta elő órakezdéskor és napzáráskor; a Hivatalos Közlöny teljes szövege e forráskörben közvetve ismert. A harmadik a bővített Hitvallás és Szabados Béla megzenésítése: későbbi vagy közölt szöveghagyomány, amely a „mindent visszanyerés” ígéretéhez köti a hitet.

A bővített Hitvallás egyik sora szerint: „Magyar, e szent hittel mindent visszanyertél.” A „Mindent vissza!” a kultusz jelszavai között szerepel; pontos születési dátuma és első sajtóelőfordulása e forráskörben nem elsődleges lapszámmal igazolható. A három réteg – pályázati ima, iskolai kötelezettség, bővített Hitvallás – tehát nem olvasható össze egyetlen 1920-as „kötelező Hitvallássá”. Az iskolai füzetborítókon a Hiszekegy, a „Nem, nem, soha!” és a „Csonka Magyarország…” feliratok tárgyi emlékezetként fennmaradtak.

1921. január 16-án leplezték le a budapesti Szabadság téri irredenta szoboregyüttest; az avatáson tömeg és eskütétel szerepelt. A szakirodalom Zadravecz István esküformuláját idézi: tanúként a magyarok Istenét, a szent zászlót, a szabad eget és a magyar lelket említi, amíg Északkal, Déllel, Kelettel és Nyugattal nem egyesülnek. Az országzászló – félárbocra engedett nemzeti zászló, később ünnepi leleplezések, köztük az Ereklyés Országzászló 1928. augusztus 20-án – a kultusz köztéri-ünnepi gyakorlatának része.

A mai történetírás többsége szerint az irredenta kultusz és a kormányzati revíziós külpolitika nem azonos. A kultusz rítusai, jelszavai és tárgyi világa a politikai közösség önképét formálták, akár a diplomácia óvatosságától függetlenül is. A Szabadság téri együttes, az országzászló, az iskolai ima és a populáris feliratok ezért nem a külügyi tárgyalások jegyzőkönyvei, hanem a trauma nyilvános nyelvének színterei. A két réteg párhuzamosan olvasható, nem egymás helyettesítőjeként, és nem olvasható össze egyetlen állami programmá.

A Vérző Magyarország 1928-as második kiadásában, Kosztolányi Dezső szerkesztésében, Herczeg Ferenc azt írja: „valamire való magyar ember soha sem fog belenyugodni az ország földarabolásába.” Ugyanott Herczeg szerint az irredenta színhelye „nem a végeken, hanem Budapesten van”; a készülődés a nemzet kulturális, gazdasági és katonai erényeinek gondozása legyen. A kötet a területi veszteséget kulturális-politikai tiltakozásként keretezi. Ez a keretezés a fegyveres végvidéki lázadás közkeletű képétől elválasztja a kultusz irodalmi-politikai olvasatát.

Szontagh Tamás, a TESZ országos elnöke, a Nem, Nem, Soha! című írásában a történelmi ország földrajzi egységének elvesztését katasztrófaként keretezi, és a címben a jelszót is rögzíti. A szöveg földrajzi metaforájában a Szent Korona ékköves abroncsának és belső aranyfövegének képe is megjelenik – itt csak Szontagh képeként, korona-történeti kitérő nélkül. A kötet tartalomjegyzéke Horthy bevezetőjét is jelzi; e kiadás szövegéből a bevezető nem rekonstruálható, ezért idézetként nem szerepel.

Juhász Gyula Trianon című verse az emlékezés etikáját fogalmazza meg: „Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá.” A vers zárása ugyanezt a fordulatot ismétli kérdő és felszólító alakban, és elszakított városokat is megidéz. A Délmagyarország-beli közlését a szakirodalom 1927-re teszi; ez más mű, mint az 1920. januári Magyar Straszburgok. A két szöveg tehát külön áll: az egyik a gyászkeretes város-ciklus, a másik az emlékezetetika későbbi formulája.

Az 1921. évi XXXIII. törvénycikk 1. szakasza a becikkelyezést a „kényszerhelyzet” és a világháború „szerencsétlen kimenetele” formulájával indokolja. Ez a hivatalos politikai nyelv része a sérelem- és kényszer-narratívához. A szerződés cikkelyei, aláírói és haderő- vagy jóvátételi rendelkezései nem e szakasz tárgya: ide csak a formula mint politikai nyelv tartozik. A kultusz rítusai ettől külön forrásszinten állnak; a törvény szövege önmagában nem magyarázza az iskolai imát vagy a Szabadság téri esküt.

A 2010. évi XLV. törvény preambuluma az 1920. június 4-i „békediktátumot” a magyarság egyik legnagyobb történelmi tragédiájának nevezi, és politikai, gazdasági, jogi és lélektani problémákról beszél. A 3. szakasz a több állam fennhatósága alá került magyarság államhatárok feletti összetartozását nyilvánítja ki. A 4. szakasz június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánítja; a törvényt 2010. május 31-én fogadták el, és 2010. június 4-én lépett hatályba. Ez utólagos állami emlékezetpolitika.

A június 4. nap jogi rögzítése tehát a 2010-es törvényből olvasható; a Horthy-kori gyász- és ünnepgyakorlat más forrásszint. A két réteg viszonya – mennyiben „folytatás” a kultusz belső logikájához képest – nyitva marad: a törvény a napot emléknappá teszi, de nem magyarázza automatikusan a két világháború közötti rítusok belső rendjét. A visszavetítés, amely szerint „június 4. mindig a Nemzeti Összetartozás Napja volt”, ezért nem állítható.

A folyamat így rétegesen áll: 1920 elején a sajtó gyásznyelve; nyáron a jelszavak és a diákfogadalom; ősszel a pályázati ima; októberben az iskolai kötelezettség közvetett rétege; 1921-ben a Szabadság téri avatás és a „kényszerhelyzet” formula; a húszas évek végén az irodalmi emlékezetetika és az országzászló; 2010-ben az emléknaptörvény. A közkeletű egyetlen „Trianon-élmény” helyett tehát egymásra rakódó, de nem azonos forrásszintek olvashatók. A vita azért marad nyitva, mert a közvetett sajtó- és rendeletidézetek, valamint a későbbi emléknap viszonya nem simítható egyetlen magyarázattá.

Az optálás, a menekültek és az irredenta intézménytörténete a következő szakasz tárgya. Itt az irredenta a jelszó, a kultusz, az iskola és az irodalom nyelvében jelenik meg. A békekonferencia menete és a területi–népességi–gazdasági mérleg számai szintén kimaradnak: a trauma politikai kultúrája a veszteség feldolgozásának nyilvános formáit mutatja, nem a tárgyalás vagy a mérleg újramondását. A rétegek külön állnak, és együtt olvashatók anélkül, hogy a konferencia, a szerződés cikkelyei vagy a mérleg számai újra elhangzanának.

Gyakori kérdések

Mit jelentett a „Nem, nem, soha!” jelszó az irredenta kultuszban?
A „Nem, nem, soha!” a Területvédő Liga és a területvédő propaganda jelszava volt, és a Horthy-kori tömeges használata a trauma politikai kultúrájának része. A kultusz rítusai, jelszavai és tárgyi világa a politikai közösség önképét formálták, akár a diplomácia óvatosságától függetlenül is.
Mi a Magyar Hiszekegy bővített Hitvallása?
A Magyar Hiszekegy három rétege külön áll. A harmadik a bővített Hitvallás és Szabados Béla megzenésítése: későbbi vagy közölt szöveghagyomány, amely a „mindent visszanyerés” ígéretéhez köti a hitet. A bővített Hitvallás egyik sora szerint: „Magyar, e szent hittel mindent visszanyertél.”
Mikor van a Nemzeti Összetartozás Napja?
A 4. szakasz június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánítja; a törvényt 2010. május 31-én fogadták el, és 2010. június 4-én lépett hatályba. A június 4. nap jogi rögzítése tehát a 2010-es törvényből olvasható; a Horthy-kori gyász- és ünnepgyakorlat más forrásszint.

Források

  1. Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna: Magyar Hiszekegy / Hitvallás. Közlés.
  2. Kosztolányi Dezső (szerk.): Vérző Magyarország. Magyar írók Magyarország területéért. 2. kiad. Budapest, 1928.
  3. Juhász Gyula: Magyar Straszburgok. Délmagyarország, 1920. január 21.
  4. Juhász Gyula: Trianon. Wikiforrás.
  5. 1921. évi XXXIII. törvénycikk (becikkelyezés; 1. §).
  6. 2010. évi XLV. törvény a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről.
  7. Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2002.
  8. Bíró-Balogh Tamás: Egyszerű, rövid, populáris. „Csonka Magyarország nem ország”: a revíziós propagandagépezet működése. Forrás, 2007/7–8.
  9. Boka László: Nyugatosok Trianonról.
  10. Fodor Veronika tanulmánya. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 21. (2000).

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak