1868. évi nemzetiségi törvény
A közkeletű kép szerint az 1868. évi nemzetiségi törvény a nemzetiségeket politikai nemzetként ismerte el, vagy teljes autonómiát adott. A törvény szövege mást mond: egy politikai nemzetet állít, a nemzetiségeket név szerint nem sorolja fel, és az egyenjogúságot a nyelvek hivatalos használatára szűkíti. Pest–Buda, 1868: a XLIV. tc. Deák nyomán.
Az 1868. évi XLIV. törvénycikk a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában Pest és Buda országgyűlésén született, Deák Ferenc november 24-i különjavaslata nyomán. A tárgy a törvény szövege, a képviselőházi vita és a három párhuzamos javaslat; a horvát–magyar kiegyezés, a népoktatási törvény és a dualista utóélet csak határjelzésként jelenik meg. A szentesítés decemberi napjai a törvényközlések fejlécéből ismertek. A közhelyek – teljes autonómia, egynyelvűség, alapító politikai nemzet – a szöveggel szemben állnak.
A preambulum szerint Magyarország összes honpolgára politikai tekintetben egy nemzetet, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet képezi. A hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, e nemzet egyenjogú tagja. Az egyenjogúság a törvény szerint egyedül az országban divatozó nyelvek hivatalos használatára eshet külön szabályok alá, az ország egysége, a kormányzat gyakorlati lehetősége és az igazságszolgáltatás szükséglete szerint. A nemzetiségek névsora a szövegben nem áll; a politikai nemzet tétele a nyitás.
Az 1. § Magyarország államnyelvévé a magyart teszi. Az országgyűlés tanácskozási és ügykezelési nyelve ezentúl is egyedül a magyar; a törvényeket magyar nyelven alkotják, de az országban lakó minden más nemzetiség nyelvén is hiteles fordításban ki kell adni. A kormány hivatalos nyelve a kormányzat minden ágazatában a magyar. A szöveg tehát nem egynyelvű államot ír le, hanem államnyelvet és kötelező többnyelvű törvénykiadást együtt rögzít. Az „egyetlen hivatalos nyelv” közhelye ezért az 1. §-ból leegyszerűsít.
A 2. § a törvényhatósági jegyzőkönyvet az állam nyelvén rendeli vezetni, de más nyelven is, ha a képviselő testület vagy bizottmány tagjainak legalább egyötöde így kívánja. Eltérés esetén a magyar szöveg a szabályozó. A 3. § szerint a törvényhatósági gyűlésen a szólásra jogosult anyanyelvén is beszélhet. A megyei szint így tágabb anyanyelv-használatot enged, mint az országgyűlés és a kormány; az egyötöd szabály a szöveg sajátja.
Az alsóbb bíráskodásban a 7–8. § anyanyelvi és községi nyelvi szabályokat ad: a bíró a panaszt a panasz nyelvén intézi, ha nincs ügyvéd. A 13. § viszont az államkormány által kinevezett bíróságok hivatalos nyelvét kizárólag a magyarrá teszi. A törvény így felfelé szigorúbb, lefelé engedékenyebb nyelvi rendet rajzol; a két szint nem olvasható össze egynyelvű közigazgatássá vagy egynyelvű igazságszolgáltatássá. Ez Deák fölülről lefelé tartó logikájával egyezik.
A 14. § szerint az egyházközségek – felsőségeik jogainak sérelme nélkül – anyakönyvük, egyházi ügyeik és, az országos iskolai törvény korlátai között, iskoláik oktatási nyelvének kérdésében tetszés szerint határozhatnak. Az utóbbi hivatkozás a népoktatási törvényre mutat, amelynek tartalma másutt bontakozik ki. A 17. § a lehetőségig anyanyelvi képzést ígér a magasabb akadémiai szintig a nagyobb tömegekben együtt élő nemzetiségeknek; a 19. § az egyetemi előadás nyelvét magyarrá teszi, és a divatozó nyelveknek tanszéket rendel.
A 20–23. § a községi jegyzőkönyv és ügyvitel választását, valamint a beadványok anyanyelvi benyújtását szabályozza a saját községhez, az egyházi és a törvényhatósághoz, végül a kormányhoz. A 26. § iskolák és kulturális egyletek alapítását, pénzalap gyűjtését engedi nemzetiségi törvényes igényeknek megfelelően, állami felügyelet mellett. A 27. § szerint a hivatalbetöltésnél a nemzetiség nem lehet akadály; a személyes képesség az irányadó, és a kormány a lehetőségig a szükséges nyelvekben jártas személyeket alkalmazzon. Ezek individuumokra szabott jogok, nem területi autonómia.
A 29. § szerint a törvény rendeletei a külön területtel bíró, politikai tekintetben is külön nemzetet képező Horvát-, Szlavon- és Dalmátországokra ki nem terjednek; ott nyelv tekintetében a magyar országgyűlés és a horvát–szlavon országgyűlés között létrejött egyezmény a szabály. A horvát–magyar kiegyezés tartalma külön tárgy; itt csak a XLIV. tc. saját határa áll. A törvény tehát Horvátországra nem vonatkozik, hiába terjesztené ki a közkeletű kép.
A kisebbségi törvényjavaslat kelte a közlés szerint 1867. február 11. Eszerint a magyarok, románok, szerbek, szlovákok, oroszok és németek egyenjogú országos nemzeteknek ismertetnének el. Ugyanez a javaslat a vármegyék és választókerületek nemzetiség szerinti kikerekítését kérte, hogy azok – ha nem tisztán, úgy legnagyobb vagy nagyobb részben – ugyanabból a nemzetiségből álljanak. Ez kollektív nemzetelismerés és közigazgatási átszervezés, nem csupán nyelvhasználati szabálykészlet. A XLIV. tc. ezt a programot nem veszi át.
Eötvös József 1865-ös, A nemzetiségi kérdés című munkájában a méltányos politikai és nyelvi követelések kielégítését a politikai szét nem darabolás mellett képzelte el. Az előszó és a tartalom szerint a kérdés csak úgy oldható meg, ha minden egyesnek egyéni szabadságát biztosítják. Ez a hangsúly később a központi bizottsági és a Deák-féle irányban is visszhangzik, anélkül hogy Eötvös 1865-ös kötete maga volna a XLIV. tc. szövege vagy a népoktatási törvény.
A nemzetiségi bizottság átdolgozott javaslatát a kutatás szerint 1868 október végén, október 28 táján vitte a Ház elé. A címben már a „nemzetiségi” egyenjogúság állt, nem a „nemzetiségek” többes formája; a magyar államnyelv a megyei igazgatásban is megjelent, a jegyzőkönyv más nyelven pedig egyötöd kívánságára. A szerkezet és a politikai nemzet tétele azonban még nem Deák november 24-i logikáján állt, és a kisebbségi programtól is elvált.
November 24-én Deák Ferenc, pest-belvárosi képviselő, külön törvényjavaslatot nyújtott be a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában, és ugyanaznap a Képviselőházban beszédet mondott. Kimondta: Magyarországban egy politikai nemzet létezik, az egységes, oszthatatlan magyar nemzet, melynek a hon minden polgára, bármi nemzetiséghez tartozzék, egyenjogú tagja. Hozzátette: nem azt mondja ki, hogy most határozzák el e tényt, hanem valóságos tényre hivatkozik az elkezdésnél. Az 1868. novemberi nap tehát nem alapító aktus.
Deák a központi bizottság javaslatával igen sok pontjában egyetértett, de a szerkezet logikai menetével nem. A szabályozást fölülről – országgyűlés, kormány, felsőbb bíróságok – lefelé akarta rendezni: a megyéknél, törvényhatóságoknál, községeknél, egyháznál és az alsóbb bíráskodásnál tágabb egyenjogúságot engedett. A novemberi ülésen így már három javaslat állt szemben: a kisebbségi, a központi bizottsági, és Deák különjavaslata; Mocsonyi Sándor is három indítványról beszélt. A központi bizottsági irány Eötvös köréhez kötődik.
A képviselőházi általános vita 1868. november 24. és 29. között zajlott. November 29-én a kisebbségi javaslatot leszavazták; a szakirodalom szerint négyszázöt képviselő közül huszonnégy igen, kétszázhatvanhét nem, száztizenhárom távol volt, majd a román képviselők kivonultak. A részletes vita ezután Deák szövege alapján folyt. A szavazatszámok a napló e napjának teljes ellenőrzése nélkül, a kutatás közlésére támaszkodnak, és nem egyetlen naplóidézetként állnak. Branovácsky István és Miletić Szvetozár a kisebbségi oldal szereplői között jelennek meg a vita keretében.
A Képviselőház a kutatás szerint 1868. december 1-jén, a Főrendiház december 4-én fogadta el a javaslatot. A törvényközlések fejlécéből ismert adat szerint I. Ferenc József december 6-án szentesítette; december 7-én mindkét házban kihirdették, az Országos Törvénytárban december 9-én jelent meg. Az 1868-as Corpus Juris saját nyomtatott fejléce itt nem áll; a dátumok a későbbi törvényközlések fejlécére és a kutatás összefoglalóira támaszkodnak.
A vita lényege nem a cím, hanem a két párhuzamos egyenjogúság-fogalom. A kisebbségi javaslat országos nemzeteket és megyei kikerekítést kért; a végleges XLIV. tc. individuumok nyelvhasználati jogait kodifikálta az egységes állam keretében. A képviselőházi szakadékot a leszavazás nem hidalta át: a Deák-féle szöveget fogadták el. A törvény nem ad területi autonómiát, és nem sorolja fel név szerint a nemzetiségeket; a cím félreérthető, ha politikai nemzetek elismerését várja.
A végrehajtás mérlege külön vitatott, és itt nem dönthető el. A törvény hiteles többnyelvű törvényfordításokat ír elő; a kutatás egy része példákat mutat nem magyar nyelvű törvénygyűjteményekre, és legalább hét hivatalos nyelv olvasata mellett is érvelhet, miközben a „nem hajtották végre” közhely széles körben él. A teljes közigazgatási mérleg elsődleges források nélkül nem zárható le. A dualista utóélet és a későbbi nemzetiségpolitikai fordulatok másutt tárgyalandók, nem ebben a keretben.
A források azért válnak szét, mert más réteget őriz a törvény szövege, más a kisebbségi javaslat, és más a novemberi vita. A XLIV. tc. egy politikai nemzetből indul, és a hivatalos nyelvhasználatot szabályozza; a kisebbségi szöveg kollektív elismerést kér. Deák november 24-i beszéde a politikai nemzetet valóságos tényként idézi, nem új alapító aktusként. Aki a címből autonómiát vagy egynyelvűséget olvas ki, a preambulumot és az 1–29. §-okat összecseréli. A kutatás egy része liberális nyelvjogi elemeket is kiemel, a társnemzeti elismerés hiányát azonban nem tagadja.
