Eötvös József népoktatási törvénye
Eötvös József népoktatási törvényét, az 1868. évi XXXVIII. törvénycikket gyakran egyetlen mondatba sűrítik: eszerint „kilencéves kötelező”, ingyenes, állami és magyar nyelvű iskolát hozott volna létre. A törvény szövege mást mutat. Az 1868. december 5-én szentesített, 148 szakaszból álló törvény a felekezeti iskolákra épített, anyanyelvi oktatást írt elő, és a tankötelezettséget két szakaszra bontotta.
A leegyszerűsítő képek mindegyike egy-egy valós elemből nő ki. A „kilenc év” a 6-tól 15 éves korig tartó kötelezettségből adódik, de a törvény hatéves mindennapi és hároméves ismétlő iskolát írt elő, 6-tól 12, illetve 15 éves korig. Az „államosítás” az 1848-as terv emlékét vetíti előre, holott a felekezeti iskolák maradtak az alapformák, a községi és az állami iskola csak kiegészítésként lépett melléjük. Az ingyenesség szintén az 1848-as elvből származik: a törvény szerint a tandíj alól csak a szegénységüket kimutató gyermekek mentesültek. A „magyarosító” olvasat pedig későbbi szabályozást vetít vissza, mert az elemi oktatásban a törvény az anyanyelvet tette alappá.
Az előzmény húsz évvel korábbra nyúlik vissza. Eötvös József már 1848. augusztus 3-án elemi oktatási törvényjavaslatot terjesztett a képviselőház elé, amely általános tankötelezettséget, ingyenes oktatást és állami irányítást hirdetett. A felsőházban a püspöki kar megakadályozta az elfogadását, így a javaslat terv maradt. Ez az 1848-as szöveg később mércévé vált: a kutatás egy része éppen hozzá mérte az 1868-as törvényt, és ebből a viszonyításból született a „visszalépés” értékelése is.
Eötvös második minisztersége idején, 1867 őszére készült el az új népiskolai javaslat. Egy 1868. január 29-én Haynald Lajosnak írt levele szerint előző nap fejezte be: a „130 és néhány” szakaszból álló tervezet „több mint háromhavi erős munkának eredménye” volt, és nyolcszor dolgozta át újra. A miniszter április 27-én indoklással együtt megküldte a javaslatot a kormány tagjainak, majd a májusi minisztertanács tárgyalta. A szöveg tehát hónapokon át formálódott, mielőtt a nyilvánosság elé került.
Május 26-án kelt uralkodói felterjesztésében Eötvös három lehetőséget mérlegelt. Az első a tisztán állami iskola volt, a második a kizárólag felekezeti, de állami pénzből fenntartott iskola, a harmadik pedig a felekezeti iskolák megtartása úgy, hogy ahol ilyen nincs, a község állítson közös iskolát. Ő a harmadikat választotta. Érvei között szerepelt, hogy ha minden felekezet külön iskolát állítana, a szükséges iskolák száma megnégyszereződne, 10 000-ről 40 000-re. A felterjesztés eredeti irata elpusztult, szövege csak kiadásból ismert.
Az uralkodó a javaslatot másnap jóváhagyta, azzal a megjegyzéssel, hogy a „polgári iskolák” elnevezés helyett „felső népiskolák” értendők. Eötvös 1868. június 23-án, Simonyi Lajos interpellációjára válaszolva tette le a javaslatot a képviselőház asztalára. Beszédében így fogalmazott: „valamint alkotmányunk alapja demokratikus, úgy összes közoktatásunknak alapját is a népnevelésben kell keresnünk”. Ugyanekkor hangzott el tőle: „A népnek értelmi emelésében fekszik legbenső meggyőződésem szerint ezen haza egész jövője.”
A javaslat útja nem volt sima. Mivel a Ház osztályai már-már elvetették, szeptember 28-án zárt ülésen Trefort Ágoston 25 tagú bizottság kiküldését indítványozta, amelyben minden felekezet képviselve van. Trefort szerint a kérdés „sem párt-, sem hitfelekezeti kérdés, de a magyar kultúra kérdése”. Az indítvány elfogadása után a javaslat sorsa a bizottságon múlt, és ezzel a felekezetek közvetlenül is beleszólást kaptak a szöveg alakításába.
A 25-ös bizottság 1868. október 7-én alakult meg, elnöke Nyáry Pál, jegyzője Zichy Antal lett. Meghallgatta a felekezetek tanügyi szakértőit, és november 9-én tartotta utolsó, tizennyolcadik ülését. Eötvös december 3-i átirata szerint a bizottság elveiben elfogadta a javaslatot, de lényeges módosításokat tett: elhagyta a kisdedóvókról szóló részt, törölte a vármegyei 3%-os iskolai adót, így csak az 5%-os községi maradt, és felvette a tanyai iskolákat, valamint a polgári iskolát.
A képviselőház 1868. november 19-én, a CCCXVIII. országos ülésen kezdte meg a javaslat általános vitáját; az előző napi ülés még az adótörvényekkel foglalkozott. A vita elején Zsedényi Ede halasztást kért addig, amíg a vallásfelekezetek viszonyait rendező törvény meg nem születik. Nyáry Pál a halasztást elutasította, mondván: „A nevelés ügye az állam ügye”. A Ház leszavazta a halasztási indítványt, és a tárgyalás folytatódott.
November 20-án Schvarcz Gyula azt kifogásolta, hogy a javaslat nem szab határidőt a községek iskolaállítási kötelességére; háromévi határidőt és szankciót tartott volna szükségesnek. Eötvös azt felelte, nem célszerű, ha a törvényhozás előre kételkedik a községekben. Ugyanezen a napon Babeș Vince, Hodoșiu József és Miletić Szvetozár nemzetiségi képviselők azt kifogásolták, hogy a nem magyar anyanyelvűeket is a magyar nyelv tanulására kötelezik. Várady Gábor felszólalása nyomán a Ház utasította a minisztert, hogy a kisdedóvókról külön törvényjavaslatot terjesszen elő.
A képviselőház a javaslatot november 23-án fogadta el, és átküldte a főrendekhez. A főrendiház december 1–2-án tárgyalta. Simor János hercegprímás, Haynald Lajos kalocsai érsek és Kruesz Krizosztom pannonhalmi főapát a közös iskolát és a tankötelezettséget ellenezte. Kruesz úgy fogalmazott, hogy vannak, „kik az iskolakényszert úgy tekintik, mint első lépést a communizmus felé”. Az ellenállás ellenére a főrendiház december 2-án változtatás nélkül elfogadta a javaslatot.
Eötvös december 3-án azt írta Andrássy Gyula miniszterelnöknek, hogy „a kevésbé tökéletes törvény is nagyobb szolgálatot tesz a közéletnek, ha azzal az állam összes lakossága elégült”, mint egy tökéletesebb, de csak nagy küzdelemmel végrehajtható törvény. I. Ferenc József december 5-én szentesítette a törvényt; a képviselőházban december 5-én, a főrendek házában december 6-án hirdették ki. December 7-én Eötvös fiának, Eötvös Lorándnak írta: „törvényeimben egy szebb jövőnek alapjait raktam le”.
A törvénycikk címe „a népiskolai közoktatás tárgyában”; kilenc fejezetből és 148 szakaszból áll. Az 1. szakasz szerint minden szülő vagy gyám, a mestertanoncokat és házi szolgákat tartó gazdákat is beleértve, köteles volt a gyermeket nyilvános iskolába járatni „életidejök 6-ik évének betöltésétől egész a 12-ik, illetőleg 15-ik év betöltéséig”, hacsak otthon vagy magánintézetben nem gondoskodtak a neveléséről. A kötelezettség tehát a családra és a gazdára hárult, nem pusztán a gyermekre.
Az elemi oktatás hatéves mindennapi és hároméves ismétlő iskolából állt. A mindennapi iskolában heti 20–25 tanóra volt, az ismétlő iskolában télen heti öt, nyáron heti két óra. A gyermeket iskolától visszatartó szülőt figyelmeztetés után fokozatosan 50 krajcár, 1, 2, majd 4 forint bírsággal sújthatták, ezután külön gyám rendelését is kérhették. A szankciók lépcsőzetesek voltak: a törvény előbb figyelmeztetett, és csak ismételt mulasztás esetén emelte a büntetést.
Népiskolát hitfelekezetek, társulatok és magánszemélyek, községek és az állam tarthattak fenn. A felekezetek maguk választhatták tanítóikat és tankönyveiket, de minimális tantárgyakat kellett biztosítaniuk: hit- és erkölcstant, olvasást és írást, számolást, nyelvtant, hazai földrajzot és történelmet, gazdasági ismereteket, a polgári jogok és kötelességek ismertetését, éneket és testgyakorlatot. A tanév falun legalább nyolc, városban kilenc hónapig tartott. A felekezeti iskola így megőrizte önállóságát, de kötelező keretek közé került.
A 14. szakasz kimondta: „Minden hitfelekezetbeli népoktatási tanintézet az állam felügyelete alatt áll.” Ha egy felekezet félévenkénti háromszori megintés után sem teljesítette a feltételeket, a kormány közös községi iskolát rendelhetett el. Ahol nem volt megfelelő felekezeti iskola, vagy legalább 30 más felekezetű tanköteles gyermek szülei nem akarták a meglévőt használni, a község köteles volt közös, „hitfelekezeti különbség nélkül” működő iskolát állítani, és erre legfeljebb az állami egyenes adók 5%-ának megfelelő iskolai adót vethetett ki.
A nyelvi rendelkezések az 58. szakaszban állnak: „Minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, a mennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike. Vegyes ajku községben ez okból oly tanító alkalmazandó, a ki a községben divatozó nyelveken tanítani képes.” A magyar nyelv csak a felső népiskolában és a polgári iskolában volt kötelező tantárgy ott, ahol a tannyelv nem magyar; a magyar tannyelvű polgári iskolában pedig a harmadik évtől a németet kellett tanítani.
Az 5000 lakosnál népesebb községeknek felső népiskolát, vagy ha erejük engedte, polgári iskolát kellett fenntartaniuk; a polgári iskola fiúknak hat-, leányoknak négyéves volt. A tanítóképzésről a törvény így rendelkezett: „Az állam az ország különböző vidékein 20 tanitóképezdét állit fel.” Ezek hároméves, „hitfelekezeti különbség nélkül” működő állami intézetek voltak, és a törvény tanítónőképzők felállítását is előírta. Az állam tehát elsősorban a tanítók képzésében és a felügyeletben vállalt közvetlen szerepet.
Minden községben legalább kilenctagú iskolaszék alakult, amelynek a helybeli lelkészek és a tanító is tagjai voltak. Az országot vármegyénként tankerületekre osztották, élükön a miniszter által kinevezett tanfelügyelővel. A községi iskola tanítóit az iskolaszék választotta, élethossziglan; csak súlyos hanyagság, erkölcsi kihágás vagy bűntett miatt lehetett elmozdítani őket. Egy tanító rendesen legfeljebb 80 növendéket taníthatott, egy tanterembe legfeljebb 60 gyermeket számítottak, és a rendes tanító minimális fizetése évi 300 forint volt.
A végrehajtás a vallás- és közoktatásügyi miniszter feladata lett, aki évente jelentést tett az országgyűlésnek a közoktatás ügyéről. Ugyanezen az ülésszakon, néhány nappal később született meg a nemzetiségi törvény is, amely iskolai rendelkezéseiben a népoktatási törvény kereteire utal; tartalmáról külön cikk szól. A horvát–magyar kiegyezés a közoktatást a társországok önkormányzati ügyei közé sorolta; ebből a kutatás arra következtet, hogy a törvény Horvát-Szlavónországra nem terjedt ki, maga a törvénycikk azonban erről nem szól.
A végrehajtás első éveiben Eötvös kezdeményezésére 1868-ban indult a Néptanítók Lapja, amely 1874-ig hetente és hét nyelven jelent meg. Az első miniszteri tanterv 1869. szeptember 15-én látott napvilágot. Eötvös 1870-es országgyűlési jelentése szerint 2 284 741 iskolaköteles gyermek közül 48,15% járt iskolába; ezt az adatot egy későbbi feldolgozás őrizte meg. Eötvös József 1871. február 2-án halt meg, így a törvény végrehajtásának csak a kezdetét irányíthatta.
A hosszabb távú hatást a statisztikai szakirodalom adataival szokás mérni. Eszerint 1869 és 1910 között az elemi népiskolák száma 13 798-ról 16 455-re, a tanítóké 17 792-ről 32 402-re nőtt; a felekezeti iskolák aránya 91,11%-ról 73,88%-ra csökkent, az állami iskoláké 0-ról 16,67%-ra nőtt. Ugyanezen adatok szerint 1872-ben a 6–12 éves tankötelesek 75,03%-a, 1910-ben 89,46%-uk teljesítette iskolakötelezettségét, ami nem jelentett rendszeres iskolalátogatást.
A források több ponton nem egyeznek, és ennek jórészt egyszerű oka van. A paragrafusszámban a kiadott törvényszöveg az irányadó: kilenc fejezetből és 148 szakaszból áll, a szakirodalom ettől eltérő számai a korábbi tervezetekre vagy elírásra vezethetők vissza. Egy mai feldolgozás a képviselőházi vita kezdetét november 18-ra teszi, a Képviselőházi Napló ülésfejei szerint azonban aznap még a kereseti adó volt napirenden, a népiskolai vita november 19-én indult.
Eötvös beszédeit, felterjesztését és leveleit, valamint a többi szónok szavait a feldolgozások egyezően idézik, de csak későbbi kiadásokból ismertek, a képviselőházi elfogadás november 23-i napját pedig egyetlen feldolgozás rögzíti. A statisztikai adatok mind másodlagosak, és eltérő területre vonatkozhatnak; az iskola nélküli községek számára például több, egymással össze nem egyeztethető becslés kering. A számok ezért inkább irányt mutatnak, mint pontos mérleget, és mindig a közlő forrással együtt olvashatók.
A törvény értékelése is megoszlik. A kutatás egy része úgy látta, hogy a parlamenti eljárás – a 25 tagú bizottság, a felekezeti szakértők meghallgatása, a mintegy negyven módosítás – felhígította a javaslatot, és visszalépést jelentett az ingyenes, államilag irányított, közös iskolát tervező 1848-as szöveghez képest. Mások a javaslatot és a törvényt összevetve arra jutnak, hogy a módosítások túlnyomó többsége javított a szövegen, és a felekezetekkel kötött kompromisszum tette egyáltalán végrehajthatóvá.
Külön vitás a nyelvi kérdés. A törvény az elemi oktatásban a községben használt anyanyelvet írta elő, és ott a magyart nem tette kötelező tárggyá, a felső népiskolában és a polgári iskolában viszont igen; a nemzetiségi képviselők már a vitában ezt kifogásolták, a későbbi szigorítások pedig nem ennek a törvénynek a részei. Maga Eötvös úgy vélte, hogy a módosítások az elveken nem változtattak. A két olvasat ma is egymás mellett áll, és egyik sem simítható a másikba.
