Horvát–magyar kiegyezés (1868)
A közkeletű kép gyakran egyetlen júniusi elfogadási napra sűríti a horvát–magyar kiegyezést, mintha 1868-ban minden közjogi vita azonnal lezárult volna. A magyar 1868. évi XXX. törvénycikk és a párhuzamos horvát szövegváltozat hetven szakaszban rögzíti az állami közösséget és az autonómiát; a szentesítés napja a két nyelvi változatban eltér.
Az 1868-as egyezmény a magyar országgyűlés és a horvát-szlavón-dalmát országgyűlés közös megállapodása. A bevezető szerint a király – I. Ferenc József, a horvát szövegben Franjo Josip – jóváhagyta, megerősítette és szentesítette a szöveget, s azt közös alaptörvényként iktatták. A tárgy tehát a törvény szövegének szerkezete, nem a dualizmus teljes intézménytörténete. A társországok kerete itt a szakaszokból olvasható; a politikai háttér csak annyiban jelenik meg, amennyi a szöveghez kell.
A magyar törvénycikk címe a Magyarország, s Horvát-, Szlavon és Dalmátországok közt fenforgott közjogi kérdések kiegyenlítéséről létrejött egyezmény becikkelyezéséről szól. A horvát szövegváltozat címe államjogi kérdésekről beszél, és a feleket királyságként nevezi meg. A két cím tehát nem szó szerinti tükör: a közjogi és az államjogi megnevezés már az eredeti nyelvi változatokban elválik. A névsorrend is eltér: a magyarban Horvát–Szlavón–Dalmát, a horvátban Dalmácia–Horvátország–Szlavónia; a magyar szöveg a társországokra nem használja a „királyság” megnevezést.
A horvát bevezető szerint a szábor 1868. szeptember 26-i felirattal terjesztette elő a törvénycikket. A horvát szöveg királyi záradéka Bécsben, 1868. november 8-án kelt; aláírói között a szöveg Franjo Josipot, valamint Milan báró Kussevich és Eduardo báró Jelachich nevét adja. Egy magyar törvénytári lábjegyzet ugyanezen törvénycikk szentesítését november 17-ére teszi, a kihirdetést a képviselőházban november 19-ére, a főrendeknél november 23-ára. A két szentesítési keltezés egymás mellett áll; egyik sem „javítja” a másikat.
Az 1. § szerint Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok egy és ugyanazon állami közösséget képeznek, mind a király többi országai, mind más országok irányában. A 2. § közös koronázást és közös koronázási oklevelet ír elő; a koronázási oklevél eredetije horvát nyelven is kiállítandó. A közösség tehát nem csak politikai szlogen: a szöveg a dinasztikus aktusok közös formáját is rögzíti. A társországok fogalma ezen a ponton a közös kerethez kötődik.
A 3–4. § a Monarchia közös ügyeiben közös képviseletet és kormányzatot rögzít, és elismerteti az 1867. évi XII., valamint a XIV–XVI. törvénycikkeket. Jövőbeli hasonló alaptörvényekhez a társországok hozzájárulását kívánja. A közös minisztériumok intézménytörténete másutt bontakozik ki; itt csak annyi áll, amennyi e szakaszokból következik. Az 1867-es keret elismerése tehát a Nagodba szövegébe is beépül, anélkül hogy a közös tárcák teljes története itt kibontakozna.
Az 5–10. § a magyar korona országain belüli közös ügyeket sorolja: udvartartás, újoncozás és védelem, pénzügy, pénz- és kereskedelmi kérdések, valamint más, a szövegben felsorolt körök. Egyes tárgyaknál – például az ipar, az útlevél és a honosítás terén – közös a törvényhozás, a végrehajtás azonban a társországoknál maradhat. A közös és a külön hatáskörök tehát nem egyetlen „minden közös” képletet adnak. A részletes intézményi működés a szomszéd témáké.
A közös országgyűlésbe a 32. § szerint huszonkilenc horvát-szlavón követ jut; a 36. § két főrendi tagot is rögzít. Fiume a 66. § miatt kivétel a huszonkilencből. A későbbi, negyvenes képviselőszám az 1868-as szövegnek nem része, és nem vihető vissza erre a törvénycikkre. A 40–41. § a delegációba négy képviselőházi és egy főrendi tagot ír elő a társországok képviselői közül; a delegációk működése külön tárgy. Itt csak a törvényszöveg számai állnak.
A 43–44. § szerint a közös ügyekben a Buda-Pesten székelő központi kormány jár el; a társországok érdekét tárca nélküli horvát-szlavón-dalmát minister képviseli. Ez a szövegadat a közös kormányzati keretre utal, de a központi tárcák teljes történetét nem meséli el. A báni és a központi szint így a törvényben egymás mellett jelenik meg. A részletes kormányfelelősségi rendszer szintén másutt bontakozik ki, nem ebben a szakaszsorban.
Az egyezmény 47–48. §-a a közös országgyűlésnek és a központi kormánynak fenn nem tartott tárgyakban teljes önkormányzati jogot, autonómiát biztosít a társországoknak. Ez kiterjed a beligazgatásra, a vallásra, a közoktatásra és az igazságügyre, a tengerészeti jog kiszolgáltatásának kivételével. A népszerű sarkítás – „csak tartományi autonómia” vagy „teljes államiság” – a szöveg e formulájánál árnyaltabb. Az autonómia itt szakaszokban körülhatárolt jogkör, nem politikai jelszó.
Az autonom országos kormányzat élén az 50. § szerint a bán áll, aki a horvát-szlavón-dalmát országgyűlésnek felelős. Az 51. § szerint a bánt a magyar királyi közös miniszterelnök ajánlatára és ellenjegyzése mellett a király nevezi ki. Az 52. § a bán polgári méltóságát elválasztja a katonaitól; az 55. § szerint az udvari kancellária az egyezmény szentesítése után feloszlik. A bán tehát felelős vezető a szábor előtt, de kinevezése a közös miniszterelnöki ellenjegyzéshez kötött.
Horvát-Szlavonországok egész területén az 56. § szerint a törvényhozás, a közigazgatás és a törvénykezés nyelve a horvát. Az 57–58. § a közös kormányzat közegeinél is rögzíti a horvát nyelv használatát a társországok vonatkozásában. Az 59. § Horvát-Szlavonországokat külön territoriummal bíró politikai nemzetként ismeri el. A nyelvi és a nemzetiségi formula tehát a törvény szövegében egyszerre jelenik meg. Az 1868. évi nemzetiségi törvény ettől külön tárgy; másutt bontakozik ki.
A pénzügyi kulcs a 12. § szerint Magyarországra nézve nagyjából kilencvenhárom és fél százalékos, Horvát-Szlavónországokra nézve nagyjából hat és fél százalékos adóképességi arányt rögzít. A 15–17. § a beligazgatási szükségletet tíz évre – a dualista egyezmény időtartamához kötve – kétmillió-kétszázezer forintban állapítja meg; a bevételek negyvenöt százaléka a beligazgatásra, ötvenöt százaléka a közös költségekre megy. A 29. § szerint a horvát-szlavón jövedelmek külön kimutatása csak 1869. január 1-jétől indítható. A pénzügyi elválasztás tehát időzített, nem azonnali teljes különállás.
A 65. § elismeri a területi épséget, és sürgeti a határőrvidék egyesítését, valamint Dalmácia visszacsatolását; a visszacsatolás feltételeire Dalmácia is meghallgatandó. Maga a törvény azonban a visszacsatolást nem hajtja végre: kötelezettséget és irányt jelöl, nem befejezett területi fordulatot. A 66. § Fiume városát, kikötőjét és kerületét a magyar koronához csatolt külön testként, separatum corpusként kezeli; státusáról későbbi küldöttségi megállapodás dönt. A későbbi fiumei vita a törvény szövegén túli történet; itt a függőben hagyott formula a biztonságos keret.
A 70. § az egyezményt közös alaptörvénnyé teszi: változás rajta csak ugyanazon módon, a kötő tényezők hozzájárulásával lehetséges. Külön törvényhozás tárgya nem lehet. Ez a záradék magyarázza, miért nem olvasható a szöveg egyszerű, egyoldalúan módosítható rendeletsorként. A kutatás egy része unitárius olvasatot hangsúlyoz; mások a reáluniós vagy föderatív hangsúlyokat emelik ki a közjogi és államjogi címkülönbség mentén. A vita a megnevezésekből és a 70. § keménységéből is táplálkozik.
A magyar és a horvát-szlavón országos küldöttség közös üléseinek kezdetét a szakirodalom 1868. áprilisára, az első ülést április 28-ára teszi; az országgyűlés irományainak belseje e keretben nem áll biztos naplótényként. A közkeletű júniusi elfogadási nap elsődleges ülésjegyzőkönyvből itt nem igazolható, ezért nem áll biztos tényként, legfeljebb hagyományos közkeletű jelzésként. A szábor szeptemberi felirata és a novemberi szentesítési keltezések viszont a szövegzáradékokból olvashatók. A menet tehát több hónapos, nem egyetlen naptári pont.
A hivatalos törvénykiadás is közli a XXX. törvénycikk vonatkozó szakaszait, köztük a bán polgári és katonai méltóságának szétválasztását, valamint a horvát nyelvhasználat pontjait. A két nyelvi változat tartalmi szerkezete hetven szakaszban párhuzamos, de a megnevezések – ország vagy királyság, társország vagy királyság – eltérnek. Ez a különbség nem modern szerkesztői találmány: mindkét eredeti így fogalmaz. A későbbi értelmezési viták részben ebből a címbeli és fogalmi eltérésből táplálkoznak.
A források azért térnek el, mert két párhuzamos nyelvi változat és több aktusréteg maradt fenn. A magyar törvénycikk közjogi címet és társország-formulát ad; a horvát szöveg államjogi címet és királyság-megnevezést. A november 8-i bécsi záradék és a november 17-i törvénytári lábjegyzet két keltezést őriz; a viszonyuk – két aktus vagy két kiadási hagyomány – a fennmaradt szövegekből nem dönthető el. A Dalmáciára vonatkozó 65. § kötelezettséget sürget, végrehajtást nem; a 66. § Fiumét függőben hagyja. A huszonkilences követi szám az 1868-as szövegé, nem a későbbi negyvenes állapot.
A közös minisztériumok, a delegációk működése, a kormányfelelősség általános rendszere és az 1868. évi nemzetiségi törvény a szomszéd témákban bontakozik ki. Itt az 1868. évi XXX. törvénycikk és a horvát Nagodba szakaszai a tárgy: állami közösség, autonómia, bán, nyelv, pénzügyi kulcs, területi záradékok és alaptörvényi jelleg. A népszerű egyetlen-nap-kép helyett a szöveg hetven pontja és a nyitott keltezések a pontosabb keret. A következő kérdések a dualizmus alkotmányos szomszédaiban folytatódnak.
