Végvári élet és végvári társadalom
A végvári vitéz közkeletű képe a hírnévért és a hazáért önzetlenül harcoló hősé, akit Balassi Bálint katonaéneke és a 19–20. század fordulójának nemzeti hangú feldolgozásai tettek ismertté. A 16–17. századi királyi Magyarország végváraiból fennmaradt törvények és levelek ennél prózaibb világot mutatnak: elmaradt zsoldot, éhezést, aratási bérmunkát, zsákmányt és szigorú tilalmakat.
A két kép nem zárja ki egymást. A mai történetírás többsége szerint a végvári társadalom értékrendje – hírnév, vitézség, bajvívás, testvériség – és anyagi kényszere – zsoldhiány, zsákmányszerzés – együtt létezett. A források három rétege ezért külön áll: az országgyűlési törvénycikk azt rögzíti, minek kellett volna lennie; a panaszlevél a hiányt mutatja; a költői mű az eszményt fogalmazza meg.
A szereplők köre lassan formálódott. Az 1514. évi LX. törvénycikk még azt rendelte, hogy „a közönséges nyelven hajduknak nevezett barom-pásztorok se hordjanak kopjákat és egyéb fegyvereket”: a hajdú szó a 16. század elején fegyveres marhapásztort jelentett, nem katonát. Az 1560-as években viszont Felső-Magyarországon egy hadi törvénykönyv – egy feldolgozás ismertetése szerint – már „a lovas hajdúk és gyalogos drabantok kötelességeit” foglalta artikulusokba. A végvárakban lovasok, gyalogosok és hajdúk szolgáltak egymás mellett.
A zsoldot a törvények pontosan megszabták. Az 1552. évi XIII. törvénycikk szerint a hónapszámra fogadott lovas havonta három magyar forintot és húsz dénárt, a gyalogos két forintot kapott. Az 1553. évi XVI. törvénycikk a lovasét három, a gyalogosét két forintban állapította meg, és hozzátette, hogy ezt „semmi okból, egy hónapra sem szabad elmulasztani”. 1609-ben az országgyűlés a zsoldot „a régi rendre” állította vissza: három forint húsz dénár a lovasnak, két forint a gyalognak.
Ugyanez az 1553-as törvény maga ismerte el a szabály és a gyakorlat távolságát: XVI. cikkelyének 3. szakasza szerint a katonák erőszakoskodásainak legfőbb oka, hogy „igen gyakran, több hónapon át, semmi fizetést sem kapnak”. Az 1563. évi X. törvénycikk szerint a katonák pénz híján erővel elvették a piacra vitt élelmet, és azzal mentegetőztek, hogy zsoldjukat „igen későre fizetik”. Az 1555. évi XVI. törvénycikk a katonák okozta károkat vizsgálat után a zsoldjukból téríttette meg.
A hiány részben a rendszer méretéből fakadt. A katonai jegyzékekből számolt adatok szerint az előírt létszám 1556-ban mintegy 80 várban 13 982, 1593-ban 171 várban – a horvát–szlavón oldalon az apró őrhelyekkel együtt – 22 693 fő volt. Az 1570–1580-as években így körülbelül 20–22 000 magyar, horvát, német és szerb katona szolgált előírás szerint állandó jelleggel a végvárakban. Ez keretlétszám: a mustrákon nem mindenki jelent meg.
A kalkulált zsold 1556-ban 945 475, 1593-ban 1 726 622 rajnai forint volt, miközben a Magyar Királyság éves jövedelme egy becslés szerint mintegy 800 000 rajnai forint lehetett. A végvárakat ezért a szomszédos tartományok segélyei nélkül nem lehetett tartósan fenntartani. A pénzzel visszaélés is járt: az 1599. évi XXVI. törvénycikk megújította azok büntetését, akik „kettős avagy hármas zsoldot” szoktak felvenni.
A hiány mindennapi arcát panaszlevelek mutatják, amelyek többnyire csak egy jegyzet nélküli népszerű feldolgozás idézeteiből ismertek. Eszerint a felső-magyarországi végvárak – Tokaj, Szendrő, Ónod, Kálló, Ecsed, Szatmár – őrségeinek Rudolf idején „hol ötven, hol hatvan” havi zsoldja maradt kifizetetlenül, és a zsold egy részét posztóban adták ki. A szécsényi őrség 1607-ben azt írta: „mezítelenek, költségtelenek és éhezők vagyunk”. Egy 1648-as jelentés szerint a kiskomáromi végváriak „kepében aratni” mentek, mert nem volt kenyerük.
A várak fenntartása a környék parasztságát is terhelte. Az 1553. évi XI. törvénycikk a jobbágy évi szolgálatát 52 napról 40-re csökkentette, de a végvári munkát kivételként kezelte. Az 1554. évi VIII. törvénycikk szerint a jobbágyok porták szerint, bérért dolgoztak a véghelyek erődítésén, az 1559. évi XXXIV. törvénycikk pedig megtiltotta, hogy aratás és szüret idején erődítési munkára kényszerítsék őket. A végvár tehát a környező falvak munkaerejét is igényelte.
A végvári társadalom nem csak zsoldosokból állt. Az 1609. évi LV. törvénycikk kimondta, hogy a véghelyeken zsoldban nem álló nemesek és tisztviselők megtartják szabadságaikat; az 1618. évi LVIII. törvénycikk a véghelyeken házat vett menekült nemeseket és egyházi személyeket mentesítette a katonai elszállásolás alól. Az 1608-as, koronázás előtti XI. törvénycikk szerint a véghelyi tisztségeket és kapitányságokat született magyaroknak és a kapcsolt országok szülötteinek kellett adományozni.
Önmagukat a végbeliek egy feldolgozásban idézett levelek szerint „szegénylegénynek” nevezték, az egyes őrségek pedig „testvériségnek” (fraternitas, communitas). A testvériségnek anyagi tartalma is volt: a társak zsoldjukból váltották ki rabságba esett bajtársaikat, egy közvetve ismert 1577-es levél szerint például két szendrői vitéz 331 forintnyi zsoldját ajánlotta fel egy társáért. Ugyanez a feldolgozás egy 1576-os lévai zendülést is említ, amelyet a fizetetlenség váltott ki.
A katonák felett saját bíróság, a seregszék vagy vitézlő törvényszék ítélkezett. A mai történetírás szerint ez a végvári társadalom egyik jelentős intézménye és önállóságának egyik biztosítéka lett; egy feldolgozásban idézett ítélet szerint a szécsényi seregszék 1651-ben időleges „temleczezésre”, vagyis tömlöcre ítélt, és 1660 áprilisából pápai seregszék is ismert. Egy feldolgozás szerint a rendek 1569-ben, 1580-ban és 1583-ban elutasították a magyar végvári hadiszabályzat (ius militare Hungaricum) elfogadását.
A hajdúk útja a pásztorságtól a katonáskodásig nem volt egyenes. Az 1557. évi XXIII. törvénycikk a véghelyekről rabló hajdúk és bújtatóik megbüntetését rendelte el; az 1563. évi XXIII. törvénycikk a szabad hajdúkat csak a véghelyeken, zsoldon engedte tartani, és csak a kapitány engedélyével mehettek ki. Illésházy István 1598-as, egy feldolgozásban idézett feljegyzése szerint a szabad hajdúk a Buda és Esztergom környéki puszták elfutott népéből és „a fizetetlen végbeli gyalogok” közül „támadtak”, és „senki nem fizetett nekik”.
Illésházy szava egy kortárs véleménye, nem döntő bizonyíték: a hajdúk eredete ma is vitatott, a magyarázatok a pásztoroktól a délszláv menekülteken és a földönfutó nemeseken át a fizetetlen végvári gyalogokig terjednek. Az 1609. évi XIX. törvénycikk a portyázók és a szabad hajdúk ellen is büntetést rendelt. Bocskai István egy feldolgozás szerint 1605. december 12-én Korponán 9254 hajdúnak adott közösségi nemességet katonai szolgálat fejében, amelynek ügyét 1609-ben az országgyűlés a nádor elé utalta.
A határon a háború és a béke nem vált el élesen. Musztafa budai basa egy feldolgozásban idézett, 1578. március 23-i levelében azt panaszolta Rudolf királynak, hogy a sárvári, pápai, veszprémi, palotai, győri és tatai tisztek „várak alá száguldástól, leshányásoktól, ragadozásoktól meg nem szűnnek”. Miksa király egy feldolgozásban idézett, 1569-es levelében a csatározásokról úgy írt, hogy „bella hoc malum secum adferre consueverunt”, szabad fordításban: a háborúk ezt a bajt szokták magukkal hozni. A mai történetírás egy része szerint a csaták a végváriak létfenntartásának alapvető részét képezték.
Az országgyűlés újra és újra tiltotta a portyát. Az 1635. évi XI. törvénycikk büntetni rendelte a portyázókat és azokat, „a kik a szomszédos törökökkel engedély nélkül, veszedelmes pajtáskodást folytatnak”; 1647-ben ezt kifejezetten a portyázó végvidéki kapitányokra és tisztekre újították meg. Az 1659. évi XIX. törvénycikk megtiltotta, hogy a portyáról rablott vagyonnal és foglyokkal visszatérő várkatonák zsákmányukat a parasztoknál helyezzék el és ott árverezzék; ugyanabban az évben a XV. törvénycikk a kóborló véghelyiek ellen rendelt eljárást.
A portya a hódolt falvak adóztatásával is összefüggött. A kettős adóztatás a hódoltsági adójövedelmek megosztása volt a magyar és a török fél között. Az 1548. évi XXIV. törvénycikk szerint a törököknek is adózó jobbágyok a megajánlott segélyből legfeljebb száz dénárt fizettek, „mert szegények nagyon el vannak nyomva”. 1555-ben a segély felétől mentesültek, „a mindkét részről szenvedett folytonos elnyomatás miatt”; 1556-ban utánuk fele annyi katonát kellett küldeni, 1602-ben pedig a segély felét fizették.
A végvár ebben fegyveres eszköz is volt: az 1563. évi XXIII. törvénycikk a gyalogosokat arra is kiküldte, hogy a törököknek alávetett jobbágyokat engedelmességben és a király joghatósága alatt tartsák. Az oszmán fél ugyanígy portyákkal kényszerítette adófizetésre a végvárvonal mögötti falvakat: David Ungnad portai követ 1577. szeptemberi jelentése szerint a portyák nyomán több mint 200 település vállalta az adót. Az 1625. évi XXXV. törvénycikk megtiltotta a kapitányoknak, hogy vámot szedjenek a törököknek járó robotra átvonuló hódolt jobbágyoktól.
Egy helyi példa a folyamat ütemét is mutatja. A magyar rovásadó-összeírások külön jelölték, ha egy falu a töröknek is adózott; egy esettanulmány szerint a Kanizsa környéki települések közül 1574-ben 10,7, 1576-ban 51,8, 1578-ban már 75,1 százalék adózott mindkét félnek. Ezek az arányok tehát egyetlen határvidéki körzetre vonatkoznak, nem országos adatok, és maguk az összeírások is csak a feldolgozás közvetítésével ismertek.
A végvári érintkezés legismertebb formája a bajvívás. 1555. február 23-án Haszan budai bég Koppányból latin nyelvű levélben hívta párviadalra palonai Magyar Bálintot; magyar fordítása szerint „már hosszú ideje ellentét támadt közöttünk, amit fegyverrel akarunk kiegyenlíteni”, és „egy nap alatt készen leszünk a halálos párviadalra a várad alatt”. Magyar Bálint február 24-én Nádasdi Tamás nádortól kért engedélyt: „Ím látja kegyelmed, hogy énnekem szabadságom nincsen”, hiszen inkább akarná halálát, mint hogy ellenfele „ott szidalmazna” őt.
Haszan bég március 12-én már magyar nyelvű, „kötődző” levélben sürgette a viadalt: tíz napig várt Koppányban, és Palotát vagy Tatát ajánlotta. Magyar Bálint április 4-én Kanizsáról újra engedélyt kért, és helyszínül Babócsát vagy Szigetet javasolta. Hogy a viadal lezajlott-e, és ki győzött, nem ismert; egy leírás szerint a bég Babócsán meg sem jelent, de ez sem bizonyított. A levélváltás azt is mutatja, hogy a határ két oldala magyarul is levelezett.
A bajvívás nem volt elismert intézmény. A mai leírások szerint rangban egyenlő felek álltak ki, követek egyeztettek, kézi fegyverrel küzdöttek, a lőfegyver méltatlannak számított, és a nézők száma is egyenlő volt – ez szakirodalmi általánosítás, nem egyetlen forrás szövege. A király és a szultán is tiltotta: a tatai főkapitány közvetve ismert, 1579. november 23-i levele szerint ez olyan dolog, „mi fejedelmünktől erősképpen vagyon tiltva”. A népszerű feldolgozások az 1570–1580-as éveket tartják virágkorának, de erre csak közvetett adat van.
Az eszményt Balassi Bálint fogalmazta meg. Egy katonaének (In laudem confiniorum) című versét az irodalomtörténet 1589 nyarára, a költő távozásának idejére teszi; ez irodalomtörténeti datálás, nem a vers szövegéből való. Kezdősora: „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?” A régies írásmódú kiadás szerint a végbeliek „Az jó hírért, névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak”, és „mint jó rárók” járnak a mezőn; a kritikai szöveg itt „mint jó sólymok” változatot ad.
A vers a portya mindennapjait is megnevezi: a mező és az erdő „sétáló palotájok”, az utak lese és a kemény harcok helye „tanuló oskolájok”, a csatán való éhség, szomjúság és fáradtság „múlatságok”, és „az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ők fejeket szednek”. A Borivóknak való (In laudem verni temporis) tavaszénekben a „végbéli jó vitéz katonák” tavasszal a mezőn lovukkal bánnak, barátjukkal lakoznak, „Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral”.
Az irodalomtörténet szerint a 16. századi katonaének (cantio militaris) külön verstípus volt, idealizáló értékrenddel, és Balassi tavaszénekei közül egyik sem a végvári élet ábrázolásának igényével készült. A vers így az értékrend és az életérzés forrása, nem eseménytörténeti beszámoló. A törvények és a levelek ezzel szemben nem az eszményről, hanem a hiányról és a visszaélésről szólnak, ezért a két forráscsoport más-más kérdésre felel.
Az eltérésnek forrástani okai is vannak. A törvényidézetek 19–20. századi magyar fordításból ismertek, és normatív szövegek: azt rögzítik, mit akart a rend elérni, nem azt, mi történt. A panaszlevelek nagy része levéltári jelzet nélkül, népszerű feldolgozások idézeteiből ismert, Haszan latin levele csak fordításban. A létszám előírt, a zsold kalkulált. Nyitva marad az is, mennyit adott a zsákmány és mennyit a zsold a végváriak megélhetéséhez.
