MBMAGYAR BETYÁR
Három részre szakadt ország

4.2.2

Végvári élet és végvári társadalom

Három részre szakadt ország · 1526–1711

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

Végvári élet és végvári társadalom
Illusztráció

Végvári élet és végvári társadalom

A végvári vitéz közkeletű képe a hírnévért és a hazáért önzetlenül harcoló hősé, akit Balassi Bálint katonaéneke és a 19–20. század fordulójának nemzeti hangú feldolgozásai tettek ismertté. A 16–17. századi királyi Magyarország végváraiból fennmaradt törvények és levelek ennél prózaibb világot mutatnak: elmaradt zsoldot, éhezést, aratási bérmunkát, zsákmányt és szigorú tilalmakat.

A két kép nem zárja ki egymást. A mai történetírás többsége szerint a végvári társadalom értékrendje – hírnév, vitézség, bajvívás, testvériség – és anyagi kényszere – zsoldhiány, zsákmányszerzés – együtt létezett. A források három rétege ezért külön áll: az országgyűlési törvénycikk azt rögzíti, minek kellett volna lennie; a panaszlevél a hiányt mutatja; a költői mű az eszményt fogalmazza meg.

A szereplők köre lassan formálódott. Az 1514. évi LX. törvénycikk még azt rendelte, hogy „a közönséges nyelven hajduknak nevezett barom-pásztorok se hordjanak kopjákat és egyéb fegyvereket”: a hajdú szó a 16. század elején fegyveres marhapásztort jelentett, nem katonát. Az 1560-as években viszont Felső-Magyarországon egy hadi törvénykönyv – egy feldolgozás ismertetése szerint – már „a lovas hajdúk és gyalogos drabantok kötelességeit” foglalta artikulusokba. A végvárakban lovasok, gyalogosok és hajdúk szolgáltak egymás mellett.

A zsoldot a törvények pontosan megszabták. Az 1552. évi XIII. törvénycikk szerint a hónapszámra fogadott lovas havonta három magyar forintot és húsz dénárt, a gyalogos két forintot kapott. Az 1553. évi XVI. törvénycikk a lovasét három, a gyalogosét két forintban állapította meg, és hozzátette, hogy ezt „semmi okból, egy hónapra sem szabad elmulasztani”. 1609-ben az országgyűlés a zsoldot „a régi rendre” állította vissza: három forint húsz dénár a lovasnak, két forint a gyalognak.

Ugyanez az 1553-as törvény maga ismerte el a szabály és a gyakorlat távolságát: XVI. cikkelyének 3. szakasza szerint a katonák erőszakoskodásainak legfőbb oka, hogy „igen gyakran, több hónapon át, semmi fizetést sem kapnak”. Az 1563. évi X. törvénycikk szerint a katonák pénz híján erővel elvették a piacra vitt élelmet, és azzal mentegetőztek, hogy zsoldjukat „igen későre fizetik”. Az 1555. évi XVI. törvénycikk a katonák okozta károkat vizsgálat után a zsoldjukból téríttette meg.

A hiány részben a rendszer méretéből fakadt. A katonai jegyzékekből számolt adatok szerint az előírt létszám 1556-ban mintegy 80 várban 13 982, 1593-ban 171 várban – a horvát–szlavón oldalon az apró őrhelyekkel együtt – 22 693 fő volt. Az 1570–1580-as években így körülbelül 20–22 000 magyar, horvát, német és szerb katona szolgált előírás szerint állandó jelleggel a végvárakban. Ez keretlétszám: a mustrákon nem mindenki jelent meg.

A kalkulált zsold 1556-ban 945 475, 1593-ban 1 726 622 rajnai forint volt, miközben a Magyar Királyság éves jövedelme egy becslés szerint mintegy 800 000 rajnai forint lehetett. A végvárakat ezért a szomszédos tartományok segélyei nélkül nem lehetett tartósan fenntartani. A pénzzel visszaélés is járt: az 1599. évi XXVI. törvénycikk megújította azok büntetését, akik „kettős avagy hármas zsoldot” szoktak felvenni.

A hiány mindennapi arcát panaszlevelek mutatják, amelyek többnyire csak egy jegyzet nélküli népszerű feldolgozás idézeteiből ismertek. Eszerint a felső-magyarországi végvárak – Tokaj, Szendrő, Ónod, Kálló, Ecsed, Szatmár – őrségeinek Rudolf idején „hol ötven, hol hatvan” havi zsoldja maradt kifizetetlenül, és a zsold egy részét posztóban adták ki. A szécsényi őrség 1607-ben azt írta: „mezítelenek, költségtelenek és éhezők vagyunk”. Egy 1648-as jelentés szerint a kiskomáromi végváriak „kepében aratni” mentek, mert nem volt kenyerük.

A várak fenntartása a környék parasztságát is terhelte. Az 1553. évi XI. törvénycikk a jobbágy évi szolgálatát 52 napról 40-re csökkentette, de a végvári munkát kivételként kezelte. Az 1554. évi VIII. törvénycikk szerint a jobbágyok porták szerint, bérért dolgoztak a véghelyek erődítésén, az 1559. évi XXXIV. törvénycikk pedig megtiltotta, hogy aratás és szüret idején erődítési munkára kényszerítsék őket. A végvár tehát a környező falvak munkaerejét is igényelte.

A végvári társadalom nem csak zsoldosokból állt. Az 1609. évi LV. törvénycikk kimondta, hogy a véghelyeken zsoldban nem álló nemesek és tisztviselők megtartják szabadságaikat; az 1618. évi LVIII. törvénycikk a véghelyeken házat vett menekült nemeseket és egyházi személyeket mentesítette a katonai elszállásolás alól. Az 1608-as, koronázás előtti XI. törvénycikk szerint a véghelyi tisztségeket és kapitányságokat született magyaroknak és a kapcsolt országok szülötteinek kellett adományozni.

Önmagukat a végbeliek egy feldolgozásban idézett levelek szerint „szegénylegénynek” nevezték, az egyes őrségek pedig „testvériségnek” (fraternitas, communitas). A testvériségnek anyagi tartalma is volt: a társak zsoldjukból váltották ki rabságba esett bajtársaikat, egy közvetve ismert 1577-es levél szerint például két szendrői vitéz 331 forintnyi zsoldját ajánlotta fel egy társáért. Ugyanez a feldolgozás egy 1576-os lévai zendülést is említ, amelyet a fizetetlenség váltott ki.

A katonák felett saját bíróság, a seregszék vagy vitézlő törvényszék ítélkezett. A mai történetírás szerint ez a végvári társadalom egyik jelentős intézménye és önállóságának egyik biztosítéka lett; egy feldolgozásban idézett ítélet szerint a szécsényi seregszék 1651-ben időleges „temleczezésre”, vagyis tömlöcre ítélt, és 1660 áprilisából pápai seregszék is ismert. Egy feldolgozás szerint a rendek 1569-ben, 1580-ban és 1583-ban elutasították a magyar végvári hadiszabályzat (ius militare Hungaricum) elfogadását.

A hajdúk útja a pásztorságtól a katonáskodásig nem volt egyenes. Az 1557. évi XXIII. törvénycikk a véghelyekről rabló hajdúk és bújtatóik megbüntetését rendelte el; az 1563. évi XXIII. törvénycikk a szabad hajdúkat csak a véghelyeken, zsoldon engedte tartani, és csak a kapitány engedélyével mehettek ki. Illésházy István 1598-as, egy feldolgozásban idézett feljegyzése szerint a szabad hajdúk a Buda és Esztergom környéki puszták elfutott népéből és „a fizetetlen végbeli gyalogok” közül „támadtak”, és „senki nem fizetett nekik”.

Illésházy szava egy kortárs véleménye, nem döntő bizonyíték: a hajdúk eredete ma is vitatott, a magyarázatok a pásztoroktól a délszláv menekülteken és a földönfutó nemeseken át a fizetetlen végvári gyalogokig terjednek. Az 1609. évi XIX. törvénycikk a portyázók és a szabad hajdúk ellen is büntetést rendelt. Bocskai István egy feldolgozás szerint 1605. december 12-én Korponán 9254 hajdúnak adott közösségi nemességet katonai szolgálat fejében, amelynek ügyét 1609-ben az országgyűlés a nádor elé utalta.

A határon a háború és a béke nem vált el élesen. Musztafa budai basa egy feldolgozásban idézett, 1578. március 23-i levelében azt panaszolta Rudolf királynak, hogy a sárvári, pápai, veszprémi, palotai, győri és tatai tisztek „várak alá száguldástól, leshányásoktól, ragadozásoktól meg nem szűnnek”. Miksa király egy feldolgozásban idézett, 1569-es levelében a csatározásokról úgy írt, hogy „bella hoc malum secum adferre consueverunt”, szabad fordításban: a háborúk ezt a bajt szokták magukkal hozni. A mai történetírás egy része szerint a csaták a végváriak létfenntartásának alapvető részét képezték.

Az országgyűlés újra és újra tiltotta a portyát. Az 1635. évi XI. törvénycikk büntetni rendelte a portyázókat és azokat, „a kik a szomszédos törökökkel engedély nélkül, veszedelmes pajtáskodást folytatnak”; 1647-ben ezt kifejezetten a portyázó végvidéki kapitányokra és tisztekre újították meg. Az 1659. évi XIX. törvénycikk megtiltotta, hogy a portyáról rablott vagyonnal és foglyokkal visszatérő várkatonák zsákmányukat a parasztoknál helyezzék el és ott árverezzék; ugyanabban az évben a XV. törvénycikk a kóborló véghelyiek ellen rendelt eljárást.

A portya a hódolt falvak adóztatásával is összefüggött. A kettős adóztatás a hódoltsági adójövedelmek megosztása volt a magyar és a török fél között. Az 1548. évi XXIV. törvénycikk szerint a törököknek is adózó jobbágyok a megajánlott segélyből legfeljebb száz dénárt fizettek, „mert szegények nagyon el vannak nyomva”. 1555-ben a segély felétől mentesültek, „a mindkét részről szenvedett folytonos elnyomatás miatt”; 1556-ban utánuk fele annyi katonát kellett küldeni, 1602-ben pedig a segély felét fizették.

A végvár ebben fegyveres eszköz is volt: az 1563. évi XXIII. törvénycikk a gyalogosokat arra is kiküldte, hogy a törököknek alávetett jobbágyokat engedelmességben és a király joghatósága alatt tartsák. Az oszmán fél ugyanígy portyákkal kényszerítette adófizetésre a végvárvonal mögötti falvakat: David Ungnad portai követ 1577. szeptemberi jelentése szerint a portyák nyomán több mint 200 település vállalta az adót. Az 1625. évi XXXV. törvénycikk megtiltotta a kapitányoknak, hogy vámot szedjenek a törököknek járó robotra átvonuló hódolt jobbágyoktól.

Egy helyi példa a folyamat ütemét is mutatja. A magyar rovásadó-összeírások külön jelölték, ha egy falu a töröknek is adózott; egy esettanulmány szerint a Kanizsa környéki települések közül 1574-ben 10,7, 1576-ban 51,8, 1578-ban már 75,1 százalék adózott mindkét félnek. Ezek az arányok tehát egyetlen határvidéki körzetre vonatkoznak, nem országos adatok, és maguk az összeírások is csak a feldolgozás közvetítésével ismertek.

A végvári érintkezés legismertebb formája a bajvívás. 1555. február 23-án Haszan budai bég Koppányból latin nyelvű levélben hívta párviadalra palonai Magyar Bálintot; magyar fordítása szerint „már hosszú ideje ellentét támadt közöttünk, amit fegyverrel akarunk kiegyenlíteni”, és „egy nap alatt készen leszünk a halálos párviadalra a várad alatt”. Magyar Bálint február 24-én Nádasdi Tamás nádortól kért engedélyt: „Ím látja kegyelmed, hogy énnekem szabadságom nincsen”, hiszen inkább akarná halálát, mint hogy ellenfele „ott szidalmazna” őt.

Haszan bég március 12-én már magyar nyelvű, „kötődző” levélben sürgette a viadalt: tíz napig várt Koppányban, és Palotát vagy Tatát ajánlotta. Magyar Bálint április 4-én Kanizsáról újra engedélyt kért, és helyszínül Babócsát vagy Szigetet javasolta. Hogy a viadal lezajlott-e, és ki győzött, nem ismert; egy leírás szerint a bég Babócsán meg sem jelent, de ez sem bizonyított. A levélváltás azt is mutatja, hogy a határ két oldala magyarul is levelezett.

A bajvívás nem volt elismert intézmény. A mai leírások szerint rangban egyenlő felek álltak ki, követek egyeztettek, kézi fegyverrel küzdöttek, a lőfegyver méltatlannak számított, és a nézők száma is egyenlő volt – ez szakirodalmi általánosítás, nem egyetlen forrás szövege. A király és a szultán is tiltotta: a tatai főkapitány közvetve ismert, 1579. november 23-i levele szerint ez olyan dolog, „mi fejedelmünktől erősképpen vagyon tiltva”. A népszerű feldolgozások az 1570–1580-as éveket tartják virágkorának, de erre csak közvetett adat van.

Az eszményt Balassi Bálint fogalmazta meg. Egy katonaének (In laudem confiniorum) című versét az irodalomtörténet 1589 nyarára, a költő távozásának idejére teszi; ez irodalomtörténeti datálás, nem a vers szövegéből való. Kezdősora: „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?” A régies írásmódú kiadás szerint a végbeliek „Az jó hírért, névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak”, és „mint jó rárók” járnak a mezőn; a kritikai szöveg itt „mint jó sólymok” változatot ad.

A vers a portya mindennapjait is megnevezi: a mező és az erdő „sétáló palotájok”, az utak lese és a kemény harcok helye „tanuló oskolájok”, a csatán való éhség, szomjúság és fáradtság „múlatságok”, és „az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ők fejeket szednek”. A Borivóknak való (In laudem verni temporis) tavaszénekben a „végbéli jó vitéz katonák” tavasszal a mezőn lovukkal bánnak, barátjukkal lakoznak, „Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral”.

Az irodalomtörténet szerint a 16. századi katonaének (cantio militaris) külön verstípus volt, idealizáló értékrenddel, és Balassi tavaszénekei közül egyik sem a végvári élet ábrázolásának igényével készült. A vers így az értékrend és az életérzés forrása, nem eseménytörténeti beszámoló. A törvények és a levelek ezzel szemben nem az eszményről, hanem a hiányról és a visszaélésről szólnak, ezért a két forráscsoport más-más kérdésre felel.

Az eltérésnek forrástani okai is vannak. A törvényidézetek 19–20. századi magyar fordításból ismertek, és normatív szövegek: azt rögzítik, mit akart a rend elérni, nem azt, mi történt. A panaszlevelek nagy része levéltári jelzet nélkül, népszerű feldolgozások idézeteiből ismert, Haszan latin levele csak fordításban. A létszám előírt, a zsold kalkulált. Nyitva marad az is, mennyit adott a zsákmány és mennyit a zsold a végváriak megélhetéséhez.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Mennyi zsoldot kapott egy végvári katona?
A zsoldot a törvények pontosan megszabták. Az 1552. évi XIII. törvénycikk szerint a hónapszámra fogadott lovas havonta három magyar forintot és húsz dénárt, a gyalogos két forintot kapott. Az 1555. évi XVI. törvénycikk a katonák okozta károkat vizsgálat után a zsoldjukból téríttette meg.
Megvívott-e Magyar Bálint Haszan béggel?
Magyar Bálint április 4-én Kanizsáról újra engedélyt kért, és helyszínül Babócsát vagy Szigetet javasolta. Hogy a viadal lezajlott-e, és ki győzött, nem ismert; egy leírás szerint a bég Babócsán meg sem jelent, de ez sem bizonyított. A bajvívás nem volt elismert intézmény.
Mi volt a kettős adóztatás?
A portya a hódolt falvak adóztatásával is összefüggött. A kettős adóztatás a hódoltsági adójövedelmek megosztása volt a magyar és a török fél között. Az 1625. évi XXXV. törvénycikk megtiltotta a kapitányoknak, hogy vámot szedjenek a törököknek járó robotra átvonuló hódolt jobbágyoktól.

Források

  1. Balassi Bálint: Hatvanegyedik. Egy katonaének, In laudem confiniorum. In: Balassi Bálint összes költeményei.
  2. Balassi Bálint: Hatvanegyedik. Egy katonaének In laudem Confiniorum (kritikai szöveg). ELTE BTK, magyar-irodalom.elte.hu.
  3. Balassi Bálint: Tizenegyedik. Borivóknak való, In laudem verni temporis. In: Balassi Bálint összes költeményei.
  4. Haszan budai bég és palonai Magyar Bálint levelei, 1555. Közli: Sölch Miklós: A párbajra hívó levél. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, 2017.
  5. 1514. évi LX. törvénycikk – a nem javadalmazott papok, a tanulók, a hajduk, a parasztok fegyvert és puskát ne viseljenek. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  6. 1548. évi XXIV. törvénycikk – a törököknek adózó jobbágyok a megajánlott segély felét fizessék. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  7. 1552. évi XIII. törvénycikk – a lovas és gyalog katonák fizetésének és zsoldjának mennyisége. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  8. 1553. évi XI. törvénycikk – a jobbágy, urának egész éven át negyven napot szolgáljon a végváraknál való munka kivételével. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  9. 1553. évi XVI. törvénycikk – a lovaskatonák zsoldja havonkint három magyar forint, a gyalogosoké két forint. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  10. 1554. évi VIII. törvénycikk – a jobbágyok váltakozva, munkáikat a véghelyekhez bérért teljesitsék. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  11. 1555. évi VII. törvénycikk – a törököknek adózó jobbágyok az adó felét fizessék és minden kétszáz jobbágy állandóan két lovas katonát tartson. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  12. 1555. évi XVI. törvénycikk – a károkat, a melyeket a katonák akárkinek okoztak, kinyomozás tartása mellett a katonák zsoldjából téritsék meg. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  13. 1556. évi XX. törvénycikk – a nemesek hadküldéséről; a törököknek adózó jobbágyok után fél annyit küldjenek. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  14. 1557. évi XXIII. törvénycikk – a király vagy helytartója, azokat a hajdukat, a kik a véghelyekből rablásokat követnek el, vagy a kik a rablásra okot szolgáltatnak megbüntesse. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  15. 1559. évi XXXIV. törvénycikk – aratás és szüret idején a véghelyekhez a jobbágyokat munkára ne kényszeritsék. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  16. 1563. évi X. törvénycikk – az őrségek és véghelyek kétféle élelmi szükséglete. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  17. 1563. évi XXIII. törvénycikk – hajduk csakis a véghelyeken tarthatók és ezek is zsoldon; az általuk okozott károkat meg kell tériteni. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  18. 1599. évi XXVI. törvénycikk – azoknak a büntetéséről, a kik kettős zsoldot vettek. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  19. 1602. évi VII. törvénycikk – a törököknek alávetett jobbágyok és ugy Szlavonország is mennyit kell, hogy fizessenek? Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  20. 1608. évi (k. e.) XI. törvénycikk – a véghelyek tiszttartóságait és kapitányságait az országban magyar birtokosoknak kell adományozni. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  21. 1609. évi IX. törvénycikk – mi történjék a hajduknak nemesekké tételére és a Bocskay adománya utján nyert fekvőjószágokra nézve? Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  22. 1609. évi XII. törvénycikk – a katonák zsoldjának a régi rendre való visszaviteléről. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  23. 1609. évi XIX. törvénycikk – a portyázások és a szabad hajduk ellenében micsoda büntetéssel kell eljárni? Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  24. 1609. évi LV. törvénycikk – hogy a véghelyeken zsoldban nem álló nemeseket és tisztviselőket szabadságaikban megtartsák. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  25. 1618. évi LVIII. törvénycikk – az egyházi személyeknek és a véghelyeken tartózkodó menekült nemeseknek a katonai elszállásolás alól való mentességükről. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  26. 1625. évi XXXV. törvénycikk – a kapitányok, a hódoltság alatt álló faluk jobbágyait, a kik a törököknek teljesitendő munkára a véghelyeken átvonulnak, fizetésekkel ne terheljék. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  27. 1635. évi XI. törvénycikk – azokkal szemben, a kik portyáznak, továbbá a kik a szomszédos törökökkel engedély nélkül veszedelmes pajtáskodást folytatnak. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  28. 1647. évi XL. törvénycikk – a portyázó és a békét megzavaró végvidéki kapitányok és tisztek ellen. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  29. 1659. évi XV. törvénycikk – a kihágást elkövető véghelyiek, az urak szolgái s más csavargók és gonosztevők ellen az eljárás módját megszabják. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  30. 1659. évi XIX. törvénycikk – a véghelyieknek váltság terhe alatt megtiltják, hogy rablott vagyonukat és foglyaikat a parasztoknál elhelyezzék. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  31. A magyar irodalom története. „Tavasz-énekei, vitézi versei.”.
  32. Bogdán István: Régi magyar históriák. „Bajvívás a végeken.”.
  33. Hegyi Klára: Török berendezkedés Magyarországon. „A kettős adóztatás.” Budapest, Akadémiai Kiadó, 2022.
  34. Komáromy András: Az 1607-iki hajdúlázadás történetéhez. Hadtörténelmi Közlemények 1891, 226–242.
  35. Pálffy Géza: Katonai igazságszolgáltatás a királyi Magyarországon a XVI–XVII. században. Fons 1 (1994) 1. sz. 79–89.
  36. Pálffy Géza: A török elleni védelmi rendszer szervezetének története a kezdetektől a 18. század elejéig. Történelmi Szemle 38 (1996) 2–3. sz. 163–217.
  37. Pálffy Géza: Szent István birodalma a Habsburgok közép-európai államában. A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században. Akadémiai doktori értekezés. Budapest, 2008.
  38. Sz. Simon Éva: A hódoltatás stratégiája. Az Oszmán Birodalom magyarországi határainak vizsgálata az adóösszeírások adatainak tükrében. In: Élet a török hódoltságban. 2022.
  39. Takáts Sándor: Bajvívó magyarok. Képek a törökvilágból. Válogatta és az előszót írta Réz Pál.
  40. Varga Beáta: Rablók, szabadságharcosok vagy zsoldos katonák? A hajdúk a 16–17. században. Rubicon 2020/12.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak