Főkapitányságok
A főkapitányság a királyi Magyarország 16–17. századi törökellenes védelmének vezető tisztsége volt, két fajtában. A végvidéki főkapitány egy fővár és az alá rendelt végvárak uralkodói őrségét vezette a bécsi Udvari Haditanács alatt, a kerületi főkapitány a kerület vármegyéinek hadügyét és a felkelő nemesi csapatokat. Az őrségek zsoldját nagyrészt az örökös tartományok és a birodalom segélye fedezte.
A közkeletű kép szerint a királyi Magyarország törökellenes védelme „kerületekre” tagolódott, és mindegyik élén egy magyar főkapitány állt, aki a várakat és a vármegyei hadat egyaránt vezette. Az egykorú iratok másként beszélnek. Az 1576-os és az 1582-es birodalmi gyűlésre készült végvárjegyzékek végvidékenként („Granicz”) sorolják a várakat, és két külön tisztséget ismernek: a végvidéki főkapitányt „Obrister”, a kerületit „Kreishauptmann” néven. A két tisztség ugyanazon a területen, ugyanabban az időben létezett, és sok helyen egy kézben volt. A főkapitányságok története ezért nem egyetlen rendszer kiépülése, hanem egy kettős szervezeté, amelyben a rendi és a bécsi irányítás súlya évtizedről évtizedre változott.
Az előzmény az 1540-es évek elejére nyúlik vissza. 1542-ben a rendek két országos főkapitányt állítottak: a Dunán innenire Perényi Pétert, a Dunán túlira Báthory Andrást. Az ugyanebben az évben tartott besztercebányai országgyűlés kimondta, hogy a király helytartójának végrehajtását szükség esetén „a kapitány urak … minden erejükkel támogassák”. Az 1546. évi XLIV. törvénycikkben a rendek azt kérték, hogy a király gondoskodjék a Dunán túli és inneni várak őrségéről, vagy ha valamelyiket le kell rontani, azt a király kapitányának vizsgálata után tegyék.
A finanszírozás szerkezete ugyanezekben az években rajzolódott ki. 1546 legelején az alsó-ausztriai rendek zsoldján állandó lovas és gyalogos őrség került Győrbe és három szomszédos várba; ebből nőtt ki később a győri végvidék. Az 1547. évi XVI. törvénycikk már nyíltan kimondta, hogy a végvárak fenntartásához a császár, a király és a birodalmi fejedelmek segélye kell, mert „a magyar segély egy magára semmi szin alatt sem lesz elégséges”. A rendek tehát maguk ismerték el, hogy a határvédelmet egyedül nem bírják el.
Az 1550-es évek közepétől a bányavárosok védelmére külön főkapitány működött, 1555 és 1562 között Balassa János; ebből a bányavárosi előzményből alakult ki a későbbi bányavidéki végvidéki főkapitányság. 1556 januárjában az alsó- és felső-ausztriai, stájer, krajnai, karintiai és görzi rendek bécsi bizottsági gyűlése segélyt szavazott meg, és jogot követelt arra, hogy az általa fizetett csapatok főkapitányait ő jelölje. A fizetés és a kinevezés kérdése innentől összekapcsolódott.
Ugyanebben az évben jött létre a bécsi Udvari Haditanács is, de nem egyetlen rendelettel. I. Ferdinánd 1556. május 18-án Prágából utasította fiát, Miksa főherceget, hogy keressen alkalmas embereket a haditanácsosi tisztre, mert a kiszemeltek közül többen nem vállalták. Az első haditanácsi utasítás 1556. november 17-én kelt Bécsben. Eszerint a haditanácsosok naponta, nyáron reggel hat, télen hét órától nagyjából tíz óráig üléseztek, és a tanácskozást Ehrenreich von Königsberg vezette. A testület rendes jegyzőkönyvei 1557-től maradtak fenn.
A Haditanács hatalmát az utasítás maga korlátozta. Kisebb összegeket közvetlenül kiutalhatott a hadi fizetőmesternek, a nagyobbakat azonban az Udvari Kamarának kellett jelezni, és egy kamarai tanácsos szükség szerint részt vett az ülésein. A hadi fizetőmesternek kimutatást kellett adnia arról, mennyi katona áll a határokon és mennyire van kifizetve. A közkeletű kép, amely szerint Bécsben egyetlen testület önállóan döntött mindenről, a pénzről is, ezért nem állja meg a helyét: a hadügy irányítása és a pénz kezelése külön hivatalban maradt.
A győri végvidéknek 1556-tól volt saját főkapitánya, az első Adam Gall (1556–1560); a tisztség a győri fővár és az alá rendelt végvárak uralkodói őrségét fogta össze, tehát végvidéki, nem kerületi főkapitányság volt. 1556 tavaszán Hans Lenkovič lett a horvát–szlavón végek első végvidéki főkapitánya. Győrben és a szomszédos várakban már 1546 óta az alsó-ausztriai rendek zsoldján állt őrség, és ezek a rendek is ott voltak abban a körben, amely az év elején jogot követelt a főkapitányok jelölésére.
Az 1550-es évek végétől északon is kiépült a szervezet. 1559-től Felső-Magyarországon egy főkapitány vezette a végvárak uralkodói őrségét és a kerület vármegyéinek hadügyét is; itt tehát a végvidéki és a kerületi tisztség kezdettől egy kézben volt. Az első ilyen főkapitány Thelekessy Imre volt (1559–1560), később, 1565 és 1568 között Lazarus von Schwendi viselte a tisztet. A két tisztség összekapcsolása a következő években máshol is megismétlődött.
Az 1563. évi XVI. törvénycikk szerint a király a Dunán túlra már kinevezte az ország főkapitányát, a Dunán innenire is jelezte kinevezését. Ezeknek a kerületi jellegű országos főkapitányoknak magyar és német katonaemberekkel kellett megvizsgálniuk a véghelyeket, a kevésbé szükséges helyeket pedig csak a királynak tett jelentés után ronthatták le. 1564-től a „dunáninneni” kerület tíz vármegyéjének kerületi főkapitánya egyúttal a bányavidéki végek végvidéki főkapitánya is volt; az első Dersffy István (1564–1568).
Délnyugaton új központra volt szükség. Szigetvár 1566-os eleste után a Haditanács Kanizsa központtal új végvidéki főkapitányságot szervezett. Tahy Ferencet még „a Balaton és a Dráva–Mura közötti végek” főkapitányának nevezték, utóda, Thury György 1568-tól már kanizsai végvidéki főkapitány volt. A kezdőév forrásonként eltér: a feldolgozások 1566 és 1568 között különböző évet adnak, ezért a főkapitányság kezdete csak az 1560-as évek végére tehető, egyetlen alapítási év nélkül.
A két tisztség hatásköre világosan elvált. A győri főkapitány a győri végvárak katonaságát irányította, de Győr, Veszprém és Komárom vármegye hadügyével nem rendelkezett: az a „dunántúli” kerületi főkapitány dolga volt. A kerületi főkapitány közvetlen, uralkodó által fizetett csapata többnyire 150 lovasból és 100 gyalogosból állt; állandó székhelye nem volt, a tisztség viselőjétől függött, hol állomásozott. Magyarul a kerületi tisztséget „ország hadnagyságának” is nevezték.
A két tisztség egy kézben is lehetett. Zrínyi György egy 1582-es levelében azt írta, hogy „az orzagh hadnagijsagath mijnd az kanijsaij kapijthansaggal Egijettembe Ream wethe ew feolsege”, vagyis a kerületi és a kanizsai végvidéki tisztséget egyszerre kapta meg. A „dunántúli” megnevezés is nézőpontfüggő: Bécsből nézve a mai Dunántúl „dunáninneni” volt, ezért a 16. századi elnevezés nem mindig fedi a mai szóhasználatot.
A végvidékek számbavétele a birodalmi gyűlésekhez kötődött. Az 1576-os regensburgi birodalmi gyűlésre készült jegyzék 123 királyi végvárat („Granicz ort 123”) sorolt fel az Adriától Erdélyig. 1577-ben Bécsben nagy haditanácskozást tartottak a határvédelemről; a bécsi katonai vezetés ekkor úgy fogalmazott: „A várrendszer az egyetlen eszköz, mely által Felséged az ellenség erejét és előnyomulását feltartóztatni képes”. Az idézet csak egy későbbi közlésből, magyar fordításban ismert.
Az 1578. évi XV. törvénycikk szerint a király a magyarországi véghelyek gondozását és kormányzását Ernő főhercegre, a horvátországi és szlavóniai véghelyekét Károly főhercegre bízta. A rendek elfogadták őket, de kérték, hogy a hadi ügyekben is alkalmazzanak magyarokat a tanácsban, és hogy Károly a bánnal egyetértésben járjon el. Ugyanebben az évben Grazban külön belső-ausztriai haditanács alakult a horvát–szlavón határ igazgatására, a bécsi Haditanács azonban megtartotta a felügyeletet. A déli végek így két lépcsőben, Grazon át kapcsolódtak Bécshez.
A finanszírozás szerkezetét az 1582-es augsburgi birodalmi gyűlésre készült jegyzék mutatja a legvilágosabban. Eszerint a végvárrendszer uralkodói zsoldja évi 1 418 292 forint 36 krajcár volt; ebből végvidékenként a felső-magyarországi végekre 370 416, a bányavidékiekre 286 591, a győriekre 204 004, a horvátokra 207 240, a kanizsaiakra 176 694, a vendekre 143 820, a báni katonaságra 29 526 forint jutott. A mai történetírás becslése szerint a királyi Magyarország hadi célra fordítható jövedelmei a végvári zsoldszükségletnek csak mintegy 25–30%-át fedezhették.
1589-től a bányavidéki végvidéki főkapitányság központja Érsekújvár lett, ezért érsekújvári főkapitányságnak is nevezték. A hiányzó pénzt eközben az örökös tartományok, a birodalom, majd a cseh–morva tartományok segélye pótolta; az egyes tartományok a maguk végszakaszát fizették. Egy 1592-es kimutatás szerint Alsó-Ausztria évi 138 000 forintot engedélyezett „a győri határra”, a stájer, karintiai, krajnai és görzi rendek pedig több mint 200 000 forintot adtak „a horvát, vend, dalmát és egyéb határokra”. A kimutatás az adakozó tartományok szempontját mutatja.
Kanizsa 1600-as elvesztése után az 1601. évi XXIX. törvénycikkben a rendek azt kérték, hogy a Kanizsához közelebbi erősségeket lássák el katonasággal, és közülük „kettőt vagy hármat fővéghelyekül” válasszanak ki. Az 1608. évi (k. e.) XI. törvénycikk a veszprémi és nógrádi főkapitányi tisztet magyaroknak kérte, „kivéve ezuttal a győrit”, de kikötötte, hogy Győrben magyar alkapitányokat tartsanak, és a győri végvidéki főkapitány a király után a nádortól függjön. A győri tisztséget ekkor nem magyar viselte; a rendek ehhez a kivételhez feltételeket fűztek.
Ugyanez a törvénycikk azt kérte, hogy Dalmáciában, Horvát- és Szlavónországban vonják ki a várőrségekből a „generalis kapitányokat” és a többi külföldi tisztet, és a király erről Ferdinánd főherceggel egyezzen meg. A Haditanács 1613-ban más szempontból, a fenntartás felől fogalmazott: minden tartomány a maga magyarországi végeit tartsa fenn („das Jedes landt seine sondere Graniczen in Hungern Zuerhalten”). A két irat ugyanazt a szervezetet két felől írja le: az egyik a tisztségek betöltése, a másik a költségek oldaláról.
A Kanizsával szembeni végeknek 1619-től volt ténylegesen saját végvidéki főkapitánya. A rendek beleszólása a kinevezésekbe sem maradt puszta kívánság: 1622 júniusában a győri helyettes főkapitánynak kinevezett Francesco de Couriers a magyar rendek tiltakozása miatt nem léphetett hivatalba. 1659 és 1703 között a dunántúli kerületi és a Kanizsával szembeni végvidéki főkapitányságot örökletesen a Batthyány család viselte egy kézben, előbb Batthyány Kristóf, majd ifjabb Batthyány Ádám; egy archontológia szerint a két tisztséget már Batthyány Ádám is egyszerre viselte, 1637-es beiktatásától 1659-ig.
Esterházy Miklós nádor 1641-es memoranduma hat végvidéki főkapitányságot sorolt fel az Adriától Erdélyig: a kassait, az érsekújvárit, a győrit, a Kanizsával szembeni végekét, a szlavóniait és a horvátországit, a bán alatti végeken kívül. Ugyanezen memorandum szerint Komárom egyik főkapitánytól sem függött („Comaromium per se est, quod a nullo supremo generali capitaneo dependet”); egyetlen felettese a Haditanács volt. A „hat főkapitányság” tehát egy adott év állapota, nem a rendszer állandó szerkezete: az 1582-es jegyzék a báni és a kanizsai végeket is külön tételként sorolta.
Érsekújvár 1663-as elvesztése után, 1665-ben Lipótvár körül új végvidéket szerveztek, amelyet a Haditanács közvetlen megbízottja, a lipótvári német főkapitány irányított. A kerületi főkapitányságok közben is megmaradtak: Vanoviczi János pálos misszionárius 1669-ben négy kerületi főkapitányt írt le, akik Varasdon, Németújvárott, Semptén és Kassán székeltek. A mai történetírás többsége szerint a kerületi főkapitányságok a 17. századra katonai jelentőségük nagy részét elvesztették, a rendek azonban a hadügyi részvételük jeleként ragaszkodtak hozzájuk.
Az eltérő képek forrásai jól megnevezhetők. A régebbi irodalom és a közkeletű kép a védelmet „kerületekre” osztott rendszerként írta le, magyar kerületi főkapitányokkal az élén; a mai történetírás többsége kettős szervezetet lát, amelyben a végvárak uralkodói őrségei végvidéki főkapitányságokba tagolódtak. A vita nem arról szól, létezett-e mindkét tisztség, hanem arról, mekkora súlya volt a rendi és a bécsi irányításnak. A kutatás egy része a végvidéki szervezetet tartja meghatározónak, a törvénycikkek viszont a rendek folyamatos feltételszabását mutatják.
Az adatok bizonytalansága részben magukból az iratokból fakad. Az 1556-os haditanácsi utasítás egy 19. századi, nehezen olvasható közlésből ismert; Königsberg a tanácskozást vezette, de hogy ki viselte először az „elnök” címet, forrásonként eltér. A kanizsai főkapitányság kezdőéve és Zrínyi György hivatali évei a feldolgozásokban különböznek; Zrínyi levele, a Haditanács 1613-as véleménye, Esterházy memoranduma és Vanoviczi jelentése pedig csak egy későbbi feldolgozás idézeteiből ismert. A két tisztség ezért együtt olvasható: a végvidéki főkapitány a végvárakat, a kerületi a vármegyék hadát vezette, sok helyen ugyanaz a személy.
