A budai és visegrádi palota
A közkeletű kép szerint Mátyás király a budai és a visegrádi palotát szinte a semmiből emelte, és mindkettő a magyar reneszánsz csodája volt. A korabeli írók valóban mindent neki tulajdonítottak. A mai történetírás többsége szerint azonban mindkét palota fő tömegében korábbi, Zsigmond-kori épület volt, amelyet Mátyás az 1470-es évektől átépített és felújíttatott.
A két palota története ezért egyetlen mintát követ. Mátyás nem új rezidenciát emelt, hanem meglévő királyi épületeket korszerűsített, Budán inkább reneszánsz stílusban, Visegrádon döntően késő gótikusan, néhány kiemelt reneszánsz elemmel. Ami ma Visegrádon látható, annak jelentős része rekonstrukció és másolat, Budán pedig a Mátyás-kori épületből eredeti helyén szinte semmi sem maradt.
A kiinduló állapotot Zsigmond (1387–1437) uralkodása határozta meg. A kutatás szerint a budai palota fő körvonalaiban alatta épült ki, és ő 1405 és 1408 között Budára költöztette udvarát, így a korábbi Anjou-kori székhely, Visegrád háttérbe szorult. Antonio Bonfini, Mátyás udvari történetírója maga is elismerte ezt az előzményt: szerinte a budai várban „Zsigmond nagyszerű építkezésein kívül semmi megtekintésre méltó nem volt”, és Mátyás „különösen a belső palotát” kezdte kiépíteni.
Az átépítéshez Mátyás itáliai mestereket hívott. Bonfini szerint „festőket, szobrászokat, vésnököket, ezüstműveseket, fa- és kőfaragókat, építészeket fogadott óriási fizetéssel”, mert azt akarta, „hogy Pannónia második Itália legyen”, a magyarok pedig „elítélték az esztelen költekezést”. A kutatás szerint a budai munkák fő építőmestere a firenzei Chimenti Camicia volt, aki 1479 előtt érkezett, és 1479-ben firenzei fafaragókat hívott a kazettás mennyezetekhez és az intarziás ajtókhoz. A palotán Giovanni Dalmata is dolgozott.
A budai munkák keltezése nagyrészt becslés, mert a királyi levéltár elpusztult, és kevés írott forrás maradt. A kutatás a reneszánsz építkezés kezdetét általában az 1470-es évek közepére teszi, a középső udvar átépítése az 1480-as évek közepéig tartott, az 1480-as évek végén kezdett újabb munkákat pedig Mátyás halála szakította félbe. A kezdetet hagyományosan az 1476-os házassághoz kötik, a mai történetírás szerint azonban az itáliai kapcsolatok előzményei korábbiak.
Bonfini a budai palotát részletesen leírta, és leírása a legfontosabb korabeli forrás, bár udvari szemmel készült. Szerinte a termek mennyezetét aranyos címerek díszítették, az ajtófélfák berakásosak voltak, a kandallókon négyesfogatok és római ősöket ábrázoló szobrok álltak, lent pedig tárházak és a kincstár kaptak helyet. Az udvaron három fegyveres szobor állt: középen Mátyás, két oldalán atyja, Hunyadi János, valamint testvére, László. Az udvar közepén márványmedencés érckút emelkedett, rajta sisakos Pallas-szoborral.
Bonfini szerint Mátyás a Zsigmond épülete előtti udvaron a régi palota újjáépítését is megkezdte. Vörösmárványból faragott, érckandeláberekkel ékesített kettős lépcsőt építtetett, ugyanilyen márványból készült a kapu kerete, a bronz kapuszárnyakon pedig Herkules tizenkét munkája volt látható. A kapu fölé Bonfini saját latin epigrammáját vésték, amelynek magyar fordítása így kezdődik: „Épített paloták, öntött szobrok, remek ajtók / Hirdetik, ó, Mátyás nagyszerü szellemedet.” A vers a palotát az uralkodó dicsőségének emlékműveként mutatja be.
Bonfini a félbemaradt terveket is megörökítette: emeleteket, bolygókkal díszített mennyezetet és triglifes párkányt. Szerinte a vizet „mintegy nyolc stádium” távolságból, szurokkal bekent tömlőkön és ólomcsöveken vezették a palota kútjába. Leírása az árnyoldalt sem hallgatja el: a nyugati szárny „átépítetlen, régi épület” maradt, a várfalra rakott faépület pedig „azzal fenyegetett, hogy a Dunába zuhan”, és Zsigmond folyosóját Mátyás olcsóbban, ideiglenes jelleggel folytatta.
A kápolnát Bonfini Mátyás alkotásának mondja, a maradványok szerint azonban alapjai korábbiak, és Mátyás idején csúcsíves boltozatot kapott, felső szintjét pedig feltehetőleg erősen átépítették. Bonfini szerint a Duna felőli kápolna fölött volt a király könyvesháza, amelynek története külön témát alkot. Évtizedekkel később Oláh Miklós is úgy emlékezett, hogy a budai fellegvár „művészi boltozatoktól, arany és színesre festett mennyezetes termektől” ragyogott.
A régészeti kép jóval szerényebb a leírásoknál. Budán eredeti helyén egyetlen reneszánsz épületrész sem maradt fenn, és a feltárt építmények közül Mátyás korához feltételesen csak egy víztároló, az úgynevezett cisterna regia köthető. A palotából mintegy 650 vörösmárvány faragványtöredék ismert, ez a „vörösmárvány” valójában tardos-süttői vörös mészkő. Ezek a kövek a pompáról tanúskodnak, de önmagukban nem mondják meg, melyik király idején faragták őket.
A faragványok keltezése sem egyszerű. Nem minden budai reneszánsz kő Mátyás-kori: egy részükön II. Ulászló címere vagy W-monogramja látható, és a két uralkodónak jórészt ugyanazok a mesterek dolgoztak. A kutatás egy része szerint ezért a Mátyás-kori munkák befejezése Ulászlóra maradt. A palotáról két középkor végi látkép ismert, a Schedel-féle világkrónika 1493-as fametszete és Erhard Schön 1541-es metszete, de vitatott, hogy a Schedel-kép rajzi alapja Mátyás nagy építkezései előtti vagy utáni állapotot mutat-e.
A szakirodalom szerint Visegrádon Mátyás csak az 1470-es években kezdett építkezni. A palota újjáépítése 1476–77-ben indult és 1486-ig tartott. A Zsigmond-kori alaprajzot megtartották, de szinte minden ajtó- és ablakkeretet, kandallót és oszlopot kicseréltek. Az átépítés döntően késő gótikus stílusban készült; reneszánsz elem kevés volt benne, ezek azonban kiemelkedőek. Az első szakaszban, 1476 és 1481 között készült el a Duna felőli homlokzat zárterkélye és az alsó udvar loggiája.
A kutatás szerint a visegrádi díszudvar Mátyás-kori architektúrája 1484-re készült el: a földszinten késő gótikus kerengő, az emeleten reneszánsz, korlátos loggia futott körbe. Az udvar közepén állt a Herkules-kút, amelyet Giovanni Dalmata (Ivan Duknović) faragott, a múzeum közlése szerint 1484–85-ben. Nyolcszögletű medencéjét Mátyás címerei díszítették, középpillérének tetején a lernai hidrával küzdő gyermek Herkules szobra állt. A kutatás egy része szerint a gyermek Herkules Corvin Jánosra utal, ez azonban értelmezés.
A múzeumi közlés a Herkules-kutat az első olyan jól keltezhető, monumentális reneszánsz szobrászati alkotásnak nevezi, amely Itálián kívül készült. A szűk megfogalmazás lényeges: nem a reneszánsz építészet általános elsőbbségéről szól, hanem egyetlen keltezhető szoborműről, és a keltezés is a múzeum közlése. A palota felső kertjében állt az Oroszlános-kút, amelynek oszlopait vadászebek által lefogott oroszlánok tartották. Készítési évszáma töredékes, a múzeum szerint valószínűleg 1483-ra egészíthető ki.
Bonfini Visegrádról rövidebben írt. Szerinte Mátyás a régi királyok hegyi vára alatti palotát megnagyobbította, kertekkel, vadaskertekkel és halastavakkal ékesítette, és ott függőkertek, valamint vörösmárvány medencés, bronz ülőhelyes szökőkutak voltak. Galeotto Marzio úgy látta, hogy Mátyás Visegrádot „teljesen ujjáépítette”, és építészeti tehetségével „a legkitűnőbb épitőművészekkel is győzelmes versenyt állhatott volna”. Az itinerárium szerint ugyanakkor a király ritkán tartózkodott itt; a palota ekkor már vidéki rezidencia volt.
A legélénkebb képet Oláh Miklós hagyta, aki Hungária című művét 1536-ban Brüsszelben fejezte be. Leírta a függőudvar vörösmárvány kútját, amelyet a múzsák domborművei és egy márványtömlőre telepedett Cupido-szobor díszített. Ez a Múzsák-kútja, amelynek csak töredékei maradtak, és pontos helye régészetileg nem tisztázott. Oláh azt is állítja, hogy a visegrádi palotában „az ő műve minden építkezés”, ami a korábbi királyok munkáját egyszerűen eltakarja.
Oláh leírásának több eleme kifejezetten hallomás. A palotában szerinte négy király is elfért kíséretével, és „azt mondják ugyanis, hogy van benne vagy háromszázötven szoba, sőt több is” – ez nem számolt adat, hanem szóbeszéd. A Múzsák-kútjából Oláh szerint diadalünnepeken bor folyt, „ahogy az idősebbektől hallottam, hol fehér, hol vörös”. Mindkét adat szóbeli hagyomány: a szobaszámot régészeti adat nem támasztja alá, a borral folyó kút pedig nem igazolt.
A kutatás szerint a pusztulás mindkét palotát elérte. Budán a török korban a palota északi részén lőport tároltak, amely 1578-ban, majd 1686-ban felrobbant, így a Mátyás halálakor befejezetlen épületből szinte semmi sem maradt; egy utazó már 1577-ben romos állapotban látta. Visegrád 1544-ben került török kézre, az 1595-ös ostrom után a palota rommá vált, a 18. század első felében pedig köveit építőanyagként hordták el.
A szakirodalom szerint a visegrádi palota feltárása 1934-ben kezdődött. 1934 és 1944 között előkerült a díszudvar, a Herkules-kút maradványai, a loggia, a késő gótikus kerengő és a kápolna, és ezekből vált ismertté a Mátyás-kori díszudvar szerkezete. A díszudvar és a loggia teljes rekonstrukciója 2000-ben készült el, ugyanekkor állították fel a díszudvaron a Herkules-kút másolatát. Az Oroszlános-kút eredeti helyén is rekonstrukciós másolat áll, az eredeti töredékeket a múzeum kőtára őrzi.
A rekonstrukciók hitelessége szakmai vita tárgya volt: egyes kritikusok szerint a 2000-es helyreállítás nagyrészt feltevésekre épült, a helyreállítók szerint csak a kutatással igazolható részeket építették újra. A palota kertjében álló vörösmárvány díszkút a kutatás szerint sem Mátyás-kori, hanem 14. századi; rekonstrukciója 2003-ban készült. A díszudvar loggiája és kerengője tehát ma nem eredeti állapotában áll. A mai látogató így egyszerre lát középkori maradványt, modern másolatot és rekonstrukciót.
A források azért nem egyeznek, mert más-más célból szóltak. Bonfini udvari dicséretet írt, Oláh évtizedekkel később, emlékezetből és hallomásból idézte fel Visegrádot, Galeotto anekdotákban rajzolta meg a királyt. A régészet ezzel szemben töredékeket és átépített Zsigmond-kori falakat talált. A két palota közös mintája ezért nyitva marad abban, mi pontosan Mátyásé, a mai történetírás többsége szerint azonban a király meglévő épületeket alakított át.
