A honfoglalás egyik elterjedt térképes ábrázolása több irányból mutatja a bejövetelt: a fősereg északkeleten kel át a Kárpátokon, más csoportok keletről és délről, az Al-Duna és a Cserna völgye felől érkeznek. Ez a kép a 20. század első felének egyik nagy hatású szintéziséből és térképéből terjedt el. A közel egykorú források azonban az Al-Dunánál nem egy bevonuló oszlopot, hanem egy háborút rögzítenek, amelyet a magyarok bizánci szövetségben vívtak a bolgárok ellen. Ez a szócikk ezt a hadmozdulatot és a körülötte zajló vitát mutatja be.
Az alaptény szilárd, mert két, egymástól független, közel egykorú forrás is rögzíti: a magyarok bizánci szövetségben, bizánci hajókon átkelve a Dunán hadat viseltek Simeon bolgár uralkodó ellen, sikerrel, majd bolgár–besenyő ellencsapás érte őket. Minden más – az időrend, a vezetés, és főként az, hogy ez a hadjárat egyben a Kárpát-medencébe vezető út is volt-e – a kutatás vitatott kérdése.
A háttér a 9. század végének Duna menti hatalmi viszonyaiban keresendő. Az egykorú keleti frank évkönyv, a Fuldai Évkönyvek szerint 892-ben Arnulf morvák elleni hadjáratához magyarok is csatlakoztak, Arnulf követei pedig a bolgár Laodomirhez mentek, hogy a bolgárok ne adjanak sót a morváknak. Két évvel később, 894-ben ugyanez a forrás arról ír, hogy a magyarok a Dunán túl, Pannoniában pusztítottak. A magyarok tehát már a beköltözés döntő szakasza előtt is szereplői voltak a térség háborúinak.
A sóembargó mögött a kutatás a bolgár hatalom kiterjedését látja. A Bolgár Kánság befolyásának északi határa a Kárpát-medencében nagyjából a Maros vonaláig érhetett, és a 892-es tiltást a kutatás a Maros menti sóbányák feletti bolgár fennhatóság bizonyítékának tartja; erre ez az egyetlen írott adat. A kutatás szerint a Kárpátok előterében ekkor a dunai bolgároké volt az egyetlen komoly állam. Ezzel az állammal kerültek szembe a magyarok a 890-es évek közepén, immár a bizánci diplomácia szövetségeseként.
A szövetség megkötéséről egy 10. századi bizánci krónikafolytatás, Georgius Monachus Continuatus tudósít. Eszerint egy bizánci követ, Nikétasz Szklérosz az Al-Dunánál szövetséget kötött a magyarok fejeivel, Árpáddal és Kuszánnal a bolgárok ellen. A kutatás a tárgyalást 894-re vagy 895-re teszi. Kuszán azonossága Kurszánnal vitatott. A kettős vezetés kérdését más szócikkek tárgyalják, ezért itt csak annyit rögzítünk, hogy a bizánci követ két magyar vezetővel tárgyalt.
A hadjárat lefolyását a Fuldai Évkönyvek 896. évi bejegyzése beszéli el a legrészletesebben. Eszerint Bölcs Leó császár és a görögök békét kötöttek az „avarokkal, akiket magyaroknak mondanak”, mire a bolgárok Konstantinápoly kapujáig pusztítottak. A görögök ekkor hajóikat a magyarokhoz küldték, és átszállították őket a Dunán a bolgárok országába. A magyarok a bolgárok nagy részét lekaszabolták. A távoli balkáni háború híre így egy bajor évkönyvíró tollán keresztül maradt ránk.
A folytatás már a bolgárok ellencsapásáról szól. A hazasiető bolgár sereg az évkönyv szerint kétszer vereséget szenvedett, majd háromnapi böjt után „véres” győzelmet aratott: a győztes bolgárok közül is húszezer lovas esett el. Ez a kerek szám aligha pontos, inkább a harcok súlyát érzékelteti. Ugyanebben a bejegyzéssorban az is olvasható, hogy a magyarok a bolgár határra törve vereséget szenvedtek, Arnulf pedig Pannoniát Mosaburggal – amelyet a kutatás a mai Zalavárral azonosít – együtt Braszlavra bízta.
Az évkönyv 896-os évszáma azonban nem feltétlenül a hadjárat évét jelöli. A latin szöveg 19. századi kiadójának jegyzete szerint az itt elmondott harcok nem egy évben, hanem 893 és 896 között zajlottak, és a hír csak 896-ban, Lázár püspök révén érhetett el Bajorországba. A bejegyzés tehát több év eseményeit sűríti egyetlen beszámolóba. Egy évkönyvi évszám ezért nem tekinthető gépiesen a hadjárat évének.
A másik, független forrás VII. Konstantin bizánci császár „A birodalom kormányzásáról” ismert műve, amelyet 948 és 952 között állítottak össze. Ennek 40. fejezete szerint Leó császár hívására a türkök – így nevezi a mű a magyarokat – átkeltek a Dunán, legyőzték Simeont, Preszlavig üldözték, és Mundraga várába szorították. A Preszlavig tartó üldözést és Mundraga ostromát csak ez a mű őrzi. A császár szerint akkor Liüntika, Árpád fia volt a magyarok archónja, vagyis vezére.
A császári mű a folytatást is elmondja. Miután a magyarok hazatértek a hadjáratból, Simeon a besenyőkkel szövetkezve elpusztította otthon maradt családjaikat. A hazatérők ezért új földre költöztek, abba az országba, amelyet a mű a saját idejében Turkiának nevez. A családok ellen intézett csapást a kutatás 895 körülre keltezi, és „etelközi vész” néven tartja számon. A bolgár–besenyő ellencsapás így a forrás szerint közvetlenül összefügg a Kárpát-medencébe költözéssel.
A két bizánci forrás a vezetésben eltér egymástól. A krónikafolytatás Árpádot és Kuszánt nevezi meg tárgyalófélként, a császári mű viszont Liüntikát, Árpád fiát mondja a hadjárat vezérének. A kutatás egyik felfogása szerint ez nem ellentmondás: Árpád ekkor nem a sereg élén állt, hanem a szállásterületen maradva tárgyalt. Liüntika nevét a kutatás egy része a Levente névvel azonosítja, ez azonban kutatói feltevés, nem forrásadat, ezért a két nevet nem kezelhetjük biztosan egy személyként.
A nyugati krónikás hagyomány is megőrizte a bolgárokkal vívott harcok emlékét. Prümi Regino krónikája a 889. évhez fűzött elbeszélésében azt írja, hogy a magyarok először az „avarok pusztáit” szállták meg, majd „ismétlődő ellenséges támadásokkal törtek be […] a bolgárok határterületeire”. Regino útvonalat nem nevez meg, de az ő szövege is azt mutatja, hogy a bolgár határvidék már a korai nyugati elbeszélésben is a magyar támadások egyik célpontja volt.
A legnagyobb vita azonban nem a hadjárat tényéről, hanem a jelentéséről folyik. A mai többségi kép szerint az al-dunai háború külső hadjárat volt: a magyarok a Kárpátokon kívül, a bolgárok országában harcoltak, a nép zöme pedig az északkeleti hágókon át költözött be. Egy kisebbségi nézet szerint viszont legalább egy csoport ténylegesen délről, az Al-Duna és Erdély felől lépett be a Kárpát-medencébe. Ezt egyik forrás sem mondja közvetlenül; a feltevés értelmezésen és helynéveken alapul.
A déli bejövetel képét a már említett szintézis rajzolta meg a legszemléletesebben: eszerint a fősereg Vereckénél kelt át, egy Levente vezette csoport a Cserna völgyén jött be, az Al-Duna tájékán élő törzsek pedig a tölgyesi, a gyimesi és az ojtozi hágón, valamint a Bodzán át. Az 1950-es években egy hadtörténész kéziratos tanulmánya az ismétlődő, azonos nevű déli és észak-magyarországi helynevek alapján egy délkeleti–déli útvonal mellett érvelt. Ez az érvelés helynév-párhuzamokra épül, írott forrás közvetlenül nem támasztja alá.
A kutatás szerint a kérdés a mai napig eldöntetlen. A 14. századi krónikák erdélyi útvonal-hagyományáról – amelyet a Vereckei-hágóról szóló szócikk részletesen bemutat – nem dönthető el biztosan, vonatkoztatható-e egy al-dunai útvonalra. A krónikák Erdőelvéről beszélnek, nem az Al-Dunáról, a két irány összekapcsolása tehát már értelmezés eredménye. A forrásokban nincs olyan mondat, amely a déli bejövetelt egyértelműen igazolná vagy kizárná, ezért a vitát csak érvek mérlegelésével lehet megközelíteni.
A déli bejövetel ellen több körülmény szól. Ha a bolgár fennhatóság valóban a Maros vonaláig terjedt, egy délről érkező csoport bolgár uralom alatt álló vidékre lépett volna. A megbízható források egyike sem említ magyar–bolgár összecsapást az Alföldön, csak az al-dunai ütközetet. A déli hegylánc szorosait és a Barcaságot a kutatás egy része geopolitikai okokból sem tartja valószínű átkelőhelynek. Ezek az érvek nem cáfolják végleg a déli feltevést, de a többségi nézet mellett szólnak.
Egészen más világot fest Anonymus 1200 körül írt Gesta Hungaroruma. Nála a magyarok az Alföldön és a Duna–Tisza közén bolgár alattvalókkal találkoznak, és csatákat vívnak Salán bolgár fejedelemmel, valamint bolgár és „görög” ellenfelekkel. A kutatás szerint azonban Anonymus Kárpát-medencéje teljesen más, mint a külföldi forrásoké, és alföldi bolgár–görög csatáit külföldi forrás nem igazolja. Ezek a jelenetek a krónikás hagyományhoz tartoznak, nem az al-dunai hadmozdulat történetéhez, és nem is használhatók a déli bejövetel bizonyítékaként.
Az is vitatott, meddig tartott a bolgár uralom a Kárpát-medence déli részén. A kutatás egy része szerint a honfoglalással véget ért, mások a 10. század első harmadáig, megint mások egészen István koráig számolnak vele. Ez a kérdés már a medence megszállásának története, amelyet az Alföld elfoglalásáról és Erdély honfoglalás kori első szakaszáról szóló szócikkek tárgyalnak. Itt elég annyi, hogy a bolgár tényező a déli irány minden értelmezésében kulcsszerepet játszik.
Mi marad tehát? Biztos, hogy a 890-es évek közepén a magyarok bizánci szövetségben, bizánci hajókon átkelve a Dunán sikeres hadjáratot vezettek Simeon ellen, és hogy a bolgár–besenyő ellencsapás súlyos csapást mért rájuk. Az évszámok csak közelítőek: a harcok 893 és 896 közé tehetők, a tárgyalás 894-re vagy 895-re. Hogy a déli hadjárat egyben a beköltözés egyik útja is volt-e, ma is nyitott kérdés.
Ez a szócikk az al-dunai háborút a honfoglalás folyamatának részeként mutatja be. Az északkeleti útvonal hagyományáról és a vereckei jelkép kialakulásáról a Vereckei-hágóról szóló szócikk ír, a bizánci tárgyalásokon is megjelenő vezetők krónikás hagyományáról az Árpádról és Álmosról szóló cikk, Kurszán szerepéről pedig a róla szóló szócikk. A megtelepedés földrajzát a honfoglaló törzsek szállásterületeit tárgyaló cikk mutatja be, a medence déli és keleti részeinek sorsát pedig az Alföld elfoglalásáról és Erdélyről szóló szócikkek.
