A Hallstatt-kori Dunántúlról gyakran egy fejedelmek uralta világ képe él: hatalmas földvárak, uralkodói székhelyek, gazdag halomsírokban nyugvó urak. A leletek ennél óvatosabb olvasatot kívánnak. A Dunántúl korai vaskoráról nincs írott forrás, és minden, amit tudunk, földvárakból, halomsírokból, urnatemetőkből és kevés telepásatásból származik. Hogy a nagy földvárak hatalmi központok voltak-e, és mit jelentenek a mellettük emelt halomsírmezők, azt a kutatás ma is vitatja.
A 2003-as magyar régészeti szintézis szerint a Dunántúl korai vaskora, a Hallstatt-kor a Kr. e. 8. századtól az 5. század közepéig tartott, mintegy 350 évig; a keltezés a leletek típusán alapul, mérési módszer megjelölése nélkül. A korai vaskorban a Dunántúl a keleti Hallstatt-kultúrkörhöz tartozott, az Alföld előbb a preszkíta, majd a szkíta körhöz. Az 5. században a szintézis szerint kialakult a helyi keleti kelta kultúra.
Vasérc a Dunántúlon az Alpokalján és a Somogyi-dombságban volt, a vas a 2003-as szintézis szerint a Kr. e. 8. századtól vált általánossá, amit a korai vaskori sírok vastárgyai mutatnak. A késő bronzkor és a korai vaskor között folytonosság figyelhető meg, ezt a rétegzett földvárak, így Velem és Sopron–Várhely mutatják. Pécs–Jakabhegy földvárának halomsírjaiban késő urnamezős és kelet-alpi Hallstatt-kerámia együtt fordul elő; a 75. sírban keleti típusú bronz zabla és vasbalta is feküdt.
A korszak legfeltűnőbb emlékei a magaslati földvárak. Sáncátvágásaik szerint paliszádjaik urnamezős eredetűek, és a Hallstatt-korban, majd a Kr. e. 2–1. században újjáépültek; ilyen Velem, Sopron–Várhely, Gór–Kápolnadomb és Budapest–Gellérthegy. Létrejöttük oka és szerepük a 2003-as szintézis szerint nem minden esetben tisztázott. Hogy menedékhelyek voltak, az „csak feltételezéseken alapszik”, az újabb kutatás pedig a késő bronzkor végi klímaromlással is magyarázza a magaslati telepek benépesedését.
Ugyanez az összegzés valószínűnek tartja, hogy a földvárak egy-egy földrajzi egységen belül központi, irányító szerepet töltöttek be, de jellegük erősen változó lehetett. A telepek belsejében alig volt nagy felületű ásatás, síkvidéki telepet pedig a korszak elejéről alig ismerünk, részben kutatási hiány miatt. A Ság-hegy és Velem nagy mennyiségű leletanyaga ráadásul nem hiteles ásatásból származik. A dunántúli Hallstatt-kutatás csak az 1970-es évektől lendült fel, többek között Vaszar, Somlóvásárhely, Süttő és Tihany–Óvár ásatásaival.
Sopron–Várhely 483 méter magas, 1260×540 méteres, mintegy 48 hektáros földvár. Hallstatt-kori magaslati telepét egy 2012-es közlés, módszer megjelölése nélkül, nagyjából Kr. e. 750 és 500 közé keltezi; a 2003-as szintézis szerint legfiatalabb Hallstatt-leletei a Kr. e. 6. századból valók. Körülötte mintegy 150 halomsír áll két csoportban, a 81. halom közelében urnamezős urnatemető került elő. A külső sáncok La Tène-koriak, a Kr. e. 1. századból.
Sopron–Várhely és a Várishegy 19. század végi ásatásaiból kerültek elő a Hallstatt C2/D1 fázisra jellemző figurális edények. A 27. sír urnáján orsóval, szövőszékkel és ollóval vagy késsel ábrázolt nő alakok láthatók, akiket a 2003-as szintézis a végzet istennőinek megfelelőiként értelmez. Egy másik várhelyi urnán lakoma, kocsi- és vadászjelenet látható, hangszerként lant vagy citera. Az ábrázolás maga lelet, a nő alakok azonosítása viszont értelmezés.
A Várhelyt és a hasonló, nagy földvárból és halomsírmezőből álló együtteseket a kutatás egy része „hatalmi központként” értelmezi, éppen a halomsír-csoportok és a földvár együttese alapján. A kérdést Nagyberki–Szalacska kutatása is vizsgálta. A Kapos melletti, 239 méter magas dombtetőn több mint száz halomsír van, a telep a mintegy 22 hektáros dombtető nagy részén, nagyjából 15 hektáron terülhetett el. Az 1982 és 1989 közötti ásatás 17 árokban, mintegy 550 négyzetméteren vizsgálta a telepet.
Szalacska kerámiája, a domborított díszű tálak és a díszes ivóedények alapján a telep a Hallstatt C2–D1 fázisban virágzott. A díszes poharak a kutatás egy része szerint elitre utalnak, a házak mérete azonban nem tér el más telepekétől, például Balatonboglárétól vagy Letenyéétől, és a hatalom összpontosulásának nincs építészeti jele. Az 1943/3. halom faszerkezetes sírkamrájából Arnoaldi-típusú fibula került elő, amely itáliai kapcsolatra utal.
Szalacska halmait a tárgytípusok alapján a Hallstatt C fázisra, vagy legfeljebb annak C2 alszakaszára tették. Két újabb gyorsítós radiokarbon-mérés meglepően korai. Az 1973/4. halom ló-lábközépcsontja kalibrálva valószínűbben a Kr. e. 8. század vége és a 7. század közepe közé esik, kisebb valószínűséggel a 6. század második fele és az 5. század vége közé. Az 1973/3. halom vaddisznó-lapockája kalibrálva a Kr. e. 9. és a korai 8. század közé esik, de kevés kollagént tartalmazott, ezért óvatosan kezelendő.
A Szalacska-központ elsőbbsége a legújabb elemzés szerint nem igazolható: a regölyi halom gazdagsága vetekszik vele, és „milyen korlátozott a tudásunk” a dél-dunántúli településhálózatról. Regölyön 2011-ben és 2012-ben tártak fel egy halmot. A döngölt agyag halomköpeny alatt két periódusú, 6×9 oszlopos faoszlopcsarnok állt, apróra tört leletanyaga keleti és sztyeppei kapcsolatokat mutat. Az ásatók a halmot, módszer megjelölése nélkül, a Kr. e. 7. századra keltezik.
Halomsíros temetők ismertek többek között Sopron–Várhelyen, Sopron–Károlymagaslaton, a Somlóhegyen, a Sághegyen, Süttőn, Tihanyban, Százhalombattán, Tatikán, Szalacskán és Pécs–Jakabhegyen. A Hallstatt C és a korai D időszakban a hamvasztás, a D időszak végén a csontvázas temetkezés jellemző. A fő fegyver a lándzsa, mellette a szárnyas balta; hiteles ásatásból kard vagy tőr nem ismert, sisakból egyetlen darab, a csöngei, és pajzsból is csak egy került elő.
Kocsialkatrészek kerültek elő Nagybaráti, Somlóvásárhely, Vaszar, Csönge és Boba halmaiból, a százhalombattai 114. halomból vaddisznóagyar-zabla került elő. Az urnatemetőket a kutatás korábban a köznép sírjainak és a társadalmi különbség jelének tartotta, ma inkább a késő bronzkori népesség továbbélésének jeleként olvassa. A Kr. e. 6–5. századi, hamvasztásos és csontvázas sírokat egyaránt tartalmazó birituális temetők a 2003-as szintézis szerint egalitáriusabb társadalomra utalnak.
A dunántúli Hallstatt-kerámia legszorosabb rokonsága a nyugat-szlovákiai, alsó-ausztriai és burgenlandi temetőkkel mutatható ki: ide tartoznak a Kalenderberg-csoport edényei, a vörös alapon grafitfestéses edények és a bikafejes urnák. A Hallstatt D vége felé a Dráva–Száva köz befolyása erősödik. Kópháza–Széles földeken 2018-ban, az M85-ös út építésekor 17–22 hamvasztásos Hallstatt-sírt tártak fel, kevés fémmel és sok kerámiával; két sírban húsznál több edény volt.
A kópházi urnákon bekarcolt háromszögek és Kalenderberg-motívumok láthatók, a sírokat árok vette körül; a temetőt előzetesen, a tárgytípusok alapján a Hallstatt C/D1 fázisra keltezik. Itáliai kapcsolatokat jeleznek a tárgytípusok alapján a 7. század végére és a 6. századra keltezett Golasecca-fibulák, valamint az 5. század elejétől a 4. század közepéig használt Certosa-fibulák. A balfi poncolt, emberalakos melldísz közép-itáliai viseleti előképet követ, díszítéstechnikája észak-itáliai és Sulmtal-vidéki.
A telepeken többé-kevésbé földbe mélyített, oszlopos, sövényfalú, tapasztott kunyhók álltak; a sok orsógomb és nehezék szövésre és fonásra utal. A soproni telepen a Kr. e. 6–5. században kis cölöpszerkezetű kunyhók és méhkas alakú vermek voltak, a Sopron–Krautacker 270. házat pedig a 2003-as szintézis „vaskori szövőházként” közli. Fémművességre Velem, a Ság-hegy és Keszthely–Apátdomb műhelynyomai utalnak. Ménfőcsanakon a telep és a temető a Kr. e. 7. század második felétől folyamatosan lakott.
A keleti kapcsolatok értelmezése is változott. A dunántúli Hallstatt-környezetben sok szkíta típusú tárgy fordul elő, amelyből a régebbi kutatás erős szkíta befolyásra és földműves–nomád szembenállásra következtetett. Fegyveres konfliktus régészeti nyoma legalább két erődített telepen ismert a Kr. e. 7. század végéről: a szlovákiai Smolenice–Molpíron és a magyarországi Dédestapolcsány–Verebce-tetőn nyílhegyek kerültek elő. A mai kutatás többsége szerint azonban a Kr. e. 6. század második felétől békés viszony alakult ki.
Az érintkezés fő színtere a Dunakanyar volt, ahol vegyes temetők és telepek ismertek, így Pomáz, Szob, Madar és Érsekújvár. Az etnikai név kérdése nyitott. Hérodotosz a szigünnákról csak annyit ír, hogy „az Isztroszon túl” élnek, és határuk „majdnem az adriai enetoszokig” ér. Egy feltevés szerint a regölyi halom alapján a szigünnák a Dunántúlra helyezhetők, a kutatás többsége azonban az Alfölddel kapcsolja össze őket.
A viták fő oka, hogy a Dunántúl korai vaskoráról csak régészeti forrás van, a földvárak belsejében pedig alig volt nagy felületű ásatás. A 2003-as szintézis évszázad-adatai mérési módszer nélküliek, Szalacska két kalibrált mérése viszont korábbi időrendet sejtet, ezért a kétféle adat nem keverhető. A hatalmi központ képe a földvár és a halomsírmező együttesére épül, a házak és a telepek eddigi adatai viszont nem mutatnak hatalomkoncentrációt.
A késő bronzkori előzményeket a Gáva-kultúráról és a késő bronzkorról szóló szócikk tárgyalja, az Alföld szkíta kori világát a következő, a Tisza vidéki szkíta jelenlétről szóló, a kelta korszakot pedig a la Tène-kultúra terjedéséről szóló szócikk. A Dunántúl Hallstatt-kori közösségeit így földvárak, halomsírok, urnatemetők és falvak együtt mutatják meg, és hogy közülük melyik volt valóban központ, azt a kutatás ma is vitatja.
