MBMAGYAR BETYÁR
Előzmények

0.1.2

A bronzkori tell-telepek az Alföldön

Előzmények · őskor–895

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

A bronzkori tell-telepek az Alföldön
Illusztráció

Röviden

A tellek egymásra épült falvak dombjai az Alföldön, kialakulásuk és felhagyásuk több évszázados folyamat volt. Kalibrált adatok szerint nagyjából Kr. e. 2200 körül jelennek meg, és Kr. e. 1600 és 1450 között, vidékenként eltérő ütemben értek véget. Hogy központok voltak-e, arról a kutatás ma sem ért egyet.

A közkeletű kép szerint az alföldi bronzkori tellek erődített „várak” voltak, egy-egy vidék hatalmi központjai, amelyeket végül nyugatról érkező hódítók pusztítottak el. A leletek ennél összetettebb képet adnak. A tellek egymásra épült falvak dombjai, kialakulásuk és felhagyásuk több évszázados folyamat volt. Hogy központok voltak-e, és miért hagyták el őket, arról a kutatás ma sem ért egyet, és keltezésük is jelentősen módosult az újabb mérések nyomán.

A tell az Alföld síkjából kiemelkedő domb, amely sok egymásra rétegzett településből jött létre. Lakói házaikat mindig a korábbiak romjain építették újjá. Ilyen életmódú közösségek már az újkőkorban is éltek a Tisza vidékén; róluk az újkőkori tiszántúli földművelésről szóló szócikk szól.

Hogy pontosan mi számít tellnek, az is vita tárgya. Egy szakmai meghatározás szerint tell az a lelőhely, ahol ugyanaz a közösség védművel határolt területen újra meg újra agyagfalú, faszerkezetes házakat épít, és a rétegsor meghaladja az egy métert, legalább három azonos kultúrájú lakószinttel. Ha egy méteren belül csak két szint van, „tell-szerű” telepről beszélnek. A meghatározás a Kárpát-medence 188 többrétegű lelőhelyének katalógusán alapul, de készítője maga is vitathatónak nevezi, és a kutatás egy része elutasította.

Az Északkelet-Alföldön, a Borsodi-síkságon végzett terepbejárás, légifényképezés és magnetométeres felmérés, valamint korábbi ásatások adatai szerint a telepek többrétegű belső magja sokszor egy méternél vékonyabb, ezért többségük e meghatározás szerint csak „tell-szerű”. A mag átlagosan mintegy fél hektár, benne átlagosan négy házzal, a külső részekkel együtt vett teljes telep viszont tíz hektár vagy annál is nagyobb. Ilyen telep Emőd-Nagyhalom, Tard-Tatárdomb, Mezőcsát-Laposhalom és Tiszakeszi-Bálinthát.

A 2003-as magyar régészeti szintézis a réz- és a bronzkor fordulóját a Kr. e. 3. évezred középső harmadára, a bronzkor végét Kr. e. 800 tájára tette, radiokarbon- és dendrokronológiai adatokra hivatkozva, de a mérések részletezése nélkül. Eszerint a kora és a középső bronzkorban, nagyjából Kr. e. 2500 és 1400 között a Mezőföldön és az Alföldön előázsiai–délkelet-európai gazdálkodási mód terjedt el, és ez vezetett a tellek kialakulásához. A szintézis ezt „talán egyes népcsoportok bevándorlása nyomán” képzeli el, vagyis feltevésként.

Az újabb kronológia gyorsítós radiokarbon-mérésekre és a tárgytípusok időrendjére épül. Eszerint a Kárpát-medencei bronzkori tellek, főleg a medence keleti részén és a Duna mentén, nagyjából Kr. e. 2200 körül jelennek meg; egy másik javaslat 2150-et ad. A 188 lelőhely horizontokba sorolása szerint a többrétegű települések többsége kb. Kr. e. 1950-től 1700 utánig jött létre, az utolsó horizonton, kb. 1650 és 1500 előtt pedig már csak kevés új tell keletkezett.

A tellek építőit a régészet kerámiastílusok szerint nevezi meg. Tell-kultúrának számít a Nagyrév-, a Hatvan-, az Ottomány- és a Perjámos (Maros) kultúra, később a Füzesabony- és a Gyulavarsánd-kultúra. A „kultúra” itt régészeti kerámiastílust jelent, nem bizonyosan egy népet. A Tisza középső folyása mentén ismert nyolc bronzkori tell közül négy a Tiszazugban van, egymástól 10–15 kilométerre; köztük van a Nagyrév-kultúra névadója, Nagyrév–Zsidóhalom.

Tiszaug–Kéménytetőn az 1980 és 1983 közötti, 300 négyzetméteres ásatás négy Nagyrév- és egy Hatvan-lakószintet tárt fel. A 2003-as szintézis szerint a Hatvan-kultúra virágkorában „száznál több”, sánccal és árokkal vagy ezek egyikével erődített tell keletkezett, egymástól 5–10 kilométerre. Ugyanez a fejezet úgy értelmezi a rétegek váltását, hogy a Hatvan-népesség a Nagyrév-kultúra útjába eső telepeit „elpusztította”, majd újjáépítette. Ez a hódítás a rétegsorok értelmezése, nem közvetlen megfigyelés.

Jászdózsa–Kápolnahalmot 1966 és 1975 között tárták fel, rétegsora 540 centiméter vastag. A 2003-as szintézis szerint a Hatvan-kultúra népe a korai bronzkor utolsó évszázadaiban, keltezési módszer megjelölése nélkül „Kr. e. 2200 táján” alapította. A hat méter magas, ovális dombot már az első betelepüléstől két sánc és árok vette körül. A belső, négy méter mély árok alján építési áldozatként tucatnyi állatkoponya feküdt: barnamedve, őstulok, vaddisznó, szarvas és házisertés koponyája. A korai házak 12 méternél hosszabbak voltak.

A korai időszakot Jászdózsán hatalmas tűzvész zárta. Egyik leégett háza alatt fazékba rejtett kincs került elő: 37 tömör arany hajfonatdísz, bronzcsákány, bronzbalta, kisebb bronzékszerek, aranypitykék és borostyán gyöngysor; az arany összsúlya meghaladja a 14 dekagrammot. A 2003-as szintézis a tűzvészt egy új népesség erőszakos megjelenésével magyarázza, ez azonban értelmezés. A tűzvész után Füzesabony-jellegű leletanyag következik, az utolsó, Koszider-kori szakasz után pedig a telepet elhagyták.

Füzesabony–Öregdombon 1931-től folytak ásatások, 1976-ban hitelesítő ásatást is végeztek. A telep nem erődített, 240–260 centiméteres rétegsora nyílt színen halmozódott fel. Két háztípusa ismert: 4×5–6 méteres és 5×12–14 méteres épületek. A 2003-as szintézis az előbbieket „kiscsaládi”, az utóbbiakat „közösségi” házaknak tartja, ez a funkció azonban értelmezés. A telep legkorábbi gyorsítós radiokarbon-dátuma kalibrálva Kr. e. 1910–1780. Temetője, Füzesabony–Pusztaszikszó 24 csontvázas és hat hamvasztásos sírt tartalmazott.

Túrkeve–Terehalmot 1985 és 1995 között tárták fel. A mintegy 100×80 méteres, 6–8 méter magas domb 580 centiméteres rétegsorában tizenegy szint van: a 6–11. kora bronzkori (Ottomány), a 2/A–5. középső bronzkori (Gyulavarsánd), az 1–2. Koszider-kori. A rétegek hiátus nélkül követik egymást. A belső fennsík mintegy 80 százaléka zsúfolásig beépített, az utcák alig 1–1,5 méter szélesek. A 7. szintben mintegy 20 centiméter vastag elszenesedett gabonaréteg került elő.

A 2003-as szintézis a gabonaréteg alapján úgy véli, hogy Túrkevén a házak padlásán tárolhattak gabonát, nagyobb tárolók pedig csak a külső telepen lehettek; a tárolás módja és a település szervezettsége azonban értelmezés. A telleken a házakat általában szabályos utcák mentén, szorosan egymás mellé építették. Túrkeve és Jászdózsa alapján a 2003-as szintézis a tellt sűrűn beépített, sánccal és árokkal védett településként írja le.

A tellek növénymaradványai együttesen búzát, árpát, zabot, rozsot, babot, lencsét és borsót mutatnak, emellett almát, bodzát, szedret, somot, uborkát és mustármagot, takarmánynak zabot és herét. A gabonát termelték és gyűjtötték is. Marhát, sertést, juhot és kecskét tartottak. Lovaikat csont- és agancszablával szerszámozták fel; ilyen lószerszámok Tószeg–Laposhalomról és Füzesabony–Öregdombról ismertek. A jelentősebb telleken tégelyek, fújtatók, öntőminták és salak tanúsítják a helyi bronzöntést.

A tell-kultúrák temetkezése eltérő. A Nagyrév-, a Hatvan- és a Vatya-kultúra népe többnyire hamvasztotta halottait. A Hatvan-kultúrának mintegy 100–120 nagy tellje, de száznál kevesebb sírja ismert, például Hatvan–Strázsahalom környékének tizenhárom sírhelye és Verseg 26 sírja. Az Ottomány- és a Gyulavarsánd-kultúra temetkezései gyakorlatilag ismeretlenek, a Füzesabony-kultúrának viszont mintegy kétezer sírja ismert. Füzesabony–Pusztaszikszó három sírjának gyorsítós radiokarbon-dátuma kalibrálva Kr. e. 1770 és 1570 közé esik.

Vitatott, hogy a tellek központok voltak-e. A Borsodi-síkság felmérései szerint a belső mag és a külső rész házai azonos méretűek: kétsorosak, 10–16 méter hosszúak és 4–6 méter szélesek. Tard-Tatárdombon a felszíni leletek minősége sem különbözik. Ezért a belső és a külső lakóterület hierarchikus magyarázata e vizsgálat szerint „nem támasztható alá”, a valódi tellek és a tell-szerű telepek pedig egyenrangúnak látszanak. Minden fémkeresővel vizsgált borsodi telepen volt helyi fémművesség.

A védelmi szerep is kérdéses. A borsodi telepeken a mag körüli mély, széles árok védelmi szerepe bizonytalan, mert a belső tér kicsi, a külső zóna pedig néha magasabban fekszik; a kutatás egy része szerint inkább elhatároló szerepe valószínű. A korábban sáncnak tartott külső kiemelkedéseken házak álltak. Ez ellentmond a „váras”, hierarchikus központ képének, amelyet a 2003-as szintézis Jászdózsa és Túrkeve alapján fest.

A Maros mentén, a Perjámos (Maros) kultúra területén kevés tell ismert, két csomópontban; ilyen Kiszombor, Klárafalva–Hajdova, Szemlak, Pécska és Perjámos. Az egyrétegű és a többrétegű telepek közti rangkülönbségre itt nincs adat. A kutatás egy része feltevésként úgy véli, hogy a népességet a vízi út két kulcspontjának ellenőrzése tartotta helyben. A hierarchikus tellközpont képe tehát Borsodban nem igazolt, a Maros mentén pedig adat hiányában nem dönthető el.

A tellek végéről régebbi és újabb kép él egymás mellett. A 2003-as szintézis a Koszider-korszak végét, módszer megjelölése nélkül, a Kr. e. 14. századra tette, és ezzel zárta a tell-kultúrák és a középső bronzkor korát. Egyes tellek szerinte már korábban megszűntek, másokon utóélet folyt, máshol új erődített telepek keletkeztek. A halomsíros kultúra támadásának magyarázatát maga a szintézis is gyengének látta, mert a tellek tetején nincs pusztulási réteg, és a halomsíros leletek sem kerültek elő rajtuk.

A szintézis lehetséges okként gazdasági, társadalmi és ökológiai tényezőket említett. Egy másik fejezete mégis „hódítóknak” nevezi a nyugat felől érkező halomsírosokat, és úgy fogalmaz, hogy „valamennyi telepet … szinte egyidőben hagyták el lakói”. Hogy elmenekültek vagy elvándoroltak, azt a fejezet szerint „talán soha nem tudjuk meg”. A hódítás tehát a 2003-as képben is inkább feltevés, mint megfigyelés, a 14. századi évszám pedig mérési módszer megjelölése nélküli adat.

Az újabb, kalibrált gyorsítós radiokarbon-dátumok más időrendet adnak. Füzesabony–Öregdomb felső, Koszider-kor eleji rétegeinek öt csontmintája kalibrálva Kr. e. 1680 és 1560 közé esik. A közép-magyarországi Vatya-telepsor a Koszider-korban, kalibrálva Kr. e. 1500/1450 körül ért véget. A Nagyszalonta melletti Toboliu Ottomány-tellje utolsó lakószintjének Bayes-modellel értékelt dátuma szerint a lakás kalibrálva Kr. e. 1600/1500 körül szűnt meg. Egy újabb összegzés szerint ez a településforma a középső bronzkor végén „hirtelen megszűnt”, ahogy háromezer évvel korábban, a késő újkőkorban is.

A korai halomsíros Jánoshida–Berek temetőjét 1974 és 1979 között tárták fel, 278 sírral. Tíz sírja kalibrálva Kr. e. 1510 és 1410 közé esik, a 61. sír 1510 és 1450 közé. A Koszider-kori csoportok így legalább részben egyidősek a halomsíros kultúrával, ezért a kutatás egy része szerint egyszerű „hódítás utáni pusztulásról” nem beszélhetünk. A dátumsorban kalibrálva Kr. e. 1700/1600 körül törés van, de nyitott, hogy ez valódi történeti folyamatot vagy a kalibrációs görbe lapos szakaszát tükrözi.

A viták egyik forrása a keltezés: a 2003-as szintézis évszázad-adatai mérési módszer megjelölése nélküliek, az újabb adatok kalibrált mérések, ezért a kettő nem vethető össze közvetlenül. A másik forrás a meghatározás: ami az egyik leírásban erődített tell, az a másikban tell-szerű, árokkal elhatárolt falu. A harmadik a hiányzó adat: a Hatvan-kultúra hamvasztásos sírjairól nincs gyorsítós radiokarbon-dátum, ezért a Hatvan-tellek abszolút kora bizonytalanabb.

A tellek előzményeiről, a rézkor elejének átalakulásáról a tiszapolgári és bodrogkeresztúri kultúráról szóló szócikk szól, a tellek felhagyása utáni időszakról pedig a Gáva-kultúráról és a késő bronzkorról szóló szócikk. A bronzkori tellek története így nem egyetlen hódítással lezárt fejezet. Kalibrált adatok szerint nagyjából Kr. e. 2200 körül kezdődött, és Kr. e. 1600 és 1450 között ért véget, vidékenként eltérő ütemben, olyan okokból, amelyekről a kutatás ma is vitatkozik.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Mi az a tell?
Az Alföld síkjából kiemelkedő domb, amely sok egymásra rétegzett településből jött létre: lakói házaikat mindig a korábbiak romjain építették újjá. Hogy pontosan mi számít tellnek, az is vita tárgya; ha egy méteren belül csak két szint van, „tell-szerű” telepről beszélnek.
Mikor épültek a bronzkori tellek?
Az újabb kronológia szerint a Kárpát-medencei bronzkori tellek nagyjából Kr. e. 2200 körül jelennek meg. Kalibrált adatok szerint a településforma Kr. e. 1600 és 1450 között ért véget, vidékenként eltérő ütemben; egy újabb összegzés szerint a középső bronzkor végén „hirtelen megszűnt”.
Miért hagyták el a bronzkori telleket?
Ma sem tudjuk biztosan. A 2003-as szintézis a halomsíros hódítást is felvetette, de a tellek tetején nincs pusztulási réteg. A Koszider-kori csoportok legalább részben egyidősek a halomsíros kultúrával, ezért a kutatás egy része szerint egyszerű „hódítás utáni pusztulásról” nem beszélhetünk.

Források

  1. Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Teleki László Alapítvány, 2003 (VI. fejezet).
  2. Chronology of the Early and Middle Bronze Age in Hungary. New results. In: Reinecke's Heritage. Studia Hercynia XXIII/2 (2019) 173–197.
  3. The Chronology of the Bronze Age Tell and Tell-like Settlements in the Carpathian Basin. Revisited after 15 Years. Studia Hercynia XXIII/2 (2019), 198–214.
  4. Bronze Age settlement research in north-eastern Hungary / Bronzkori településkutatások Északkelet-Magyarországon. Archeometriai Műhely XII/2 (2015) 117–134.
  5. Comments on the Tells in the Carpathian Basin (2009).

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak