MBMAGYAR BETYÁR
Forradalmak, Trianon, Horthy-kor

8.1.2

A kormányzat elveszíti a hadsereget

Forradalmak, Trianon, Horthy-kor · 1918–1945

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

A kormányzat elveszíti a hadsereget
Illusztráció

A kormányzat elveszíti a hadsereget

A közkeletű kép szerint a Károlyi-kormányzat egyetlen mondattal, Linder Béla hadügyminiszter „nem akarok többé katonát látni” kijelentésével számolta fel a hadsereget. A források összetettebb képet adnak: 1918. november 2. és 1919. március 20. között a fegyveres erő több lépésben csúszott ki a felelős kormány kezéből, a leszerelés, a katonatanácsok, a fegyverszüneti vonalak és a kudarcba fulladt szervezési kísérletek együttes hatására.

Linder Béla ezredes 1918. október 31-től november 9-ig vezette a hadügyminisztériumot. November 2-án a budapesti helyőrség tisztjeinek eskütételén beszélt, a Népszava másnap „A tisztek fölesküdtek a magyar szabadságra” címmel tudósított róla. A tisztek arra esküdtek, hogy Magyarországhoz hűek lesznek, teljes függetlenségét megvédik, és minden erejükkel az ország javát, szabadságát és haladását szolgálják. A beszéd helyét a tudósítás nem nevezi meg; egy későbbi feldolgozás az Országházhoz köti.

A Népszava tudósítása szerint Linder ezt mondta: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni! Fegyvert többé szolgálaton kívül nem viselünk, sem tisztek, sem a legénység.” Ugyanebben a beszédben azonban fegyelmet is követelt: „Ebben az új világrendben, ebben az új Magyarországban is szükség van fegyelemre. Fegyelmet kérek, követelek, ezt minden eszközzel fönn is fogom tartani.” A beszéd szerint „Minket le nem vertek, mi győztünk, a nép győzött”, az új élet pedig „a pacifizmus jegyében születik meg”.

A köztudatban élő „nem akarok többé katonát látni” forma utólagos változat: szórendje eltér a tudósításétól, és leválasztja a mondatot a fegyverviselésről szóló folytatásról és a fegyelem követeléséről. A mondat már 1919-ben szállóigévé vált: egy tanulmány által idézett korabeli sajtó szerint február 20-án a budapesti Revü Színházban „Nem akarok katonát látni!” címmel revüt mutattak be, amelynek szerzője és főszereplője Szőke Szakáll volt. Egy későbbi idézés a beszédet „fegyelemre” helyett „fegyverre” alakban hozza; a rákövetkező mondat a „fegyelemre” változatot támogatja.

Linder ugyanaznap kiáltványban fordult a katonákhoz: „Nem vagytok legyőzöttek! Emelt fővel, férfias öntudattal kövessétek a parancsot.” A kiáltvány a harc beszüntetését hirdette minden harctéren, munkát, élelmet és ruhát ígért a hazatérőknek, és bejelentette, hogy a kormány „katonatanácsokat és nemzetőrséget” szervez, amely a belrend fölött őrködik. A kiáltvány így nem a fegyveres erő megszüntetését hirdette, hanem a háborús hadsereg hazaengedését és egy új, a belső rendet védő erő szervezését.

A minisztertanács november 4-én Böhm Vilmost bízta meg a leszerelés vezetésével. Böhm emlékirata szerint a katonák bárhol leszerelhettek, tíznapi zsoldot és ingyenes vasúti jegyet kaptak, és 29 belföldi meg 15 külföldi átvonuló állomás működött. A leszerelés a források szerint tömeges, részben spontán hazaáramlás volt, amelyet a rendelkezések csak részben fogtak keretbe: a hazatérők egy része nem várta meg, hogy valamelyik bizottság elé kerüljön.

A számok forrásonként eltérnek. Böhm szerint november végéig közel 700 000, december közepéig 1 200 000 katona szerelt le, és december végére a személyi leszerelés befejeződött. Egy újabb számítás szerint november végéig 1,3 millió katona tért haza; közülük 579 ezer jelent meg leszerelő bizottság előtt, 720 ezer pedig egyszerűen hazament. A két számsor nem egyeztethető, és egyik sem kezelhető pontos adatként; abban viszont egyeznek, hogy a háborús hadsereg 1918 végére szétoszlott.

A leszereléssel párhuzamosan a hadügyminisztériumban a hadsereg egy részét próbálták megtartani. Friedrich István államtitkár a leszerelési rendeletbe beíratta, hogy az öt legfiatalabb korosztály, a 18–22 évesek, nem szerelhet le. Böhm szerint Linder úgy nyilatkozott, hogy erről nem volt minisztertanácsi határozat. A rendelkezés napja forrásonként eltér: Böhm november 5-re teszi a pótlással kiegészített rendelet elkészültét, a feldolgozások november 8-ra Friedrich utasításának kiadását, amely a miniszter tudta nélkül történt.

Az ügy a november 9-i minisztertanács elé került. A jegyzőkönyvet Böhm idézi: eszerint Linder arról panaszkodott, hogy a hadügyminisztériumban „olyan mellékkormányok alakultak”, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a felelősséget továbbra is vállalja. Az öt korosztály visszatartását azért tartotta lehetetlennek, mert az antant fegyverszüneti feltételei „még a felét sem engedik meg”. Linder felmentését kérte, utódja még aznap Bartha Albert lett, így a hadügyminiszter alig több mint egy hét után távozott.

A belgrádi katonai konvenciót november 13-án 23 órakor Belgrádban Linder Béla írta alá a magyar kormány nevében, a szövetségesek részéről Misics vajda és Henrys tábornok. A konvenció szövege szerint az I. pont kijelölte azt a vonalat, amely mögé nyolc napon belül vissza kellett vonni a csapatokat. A II. pont a magyar hadsereg leszerelését írta elő, „kivéve 6 gyalog- és 2 lovashadosztályt, melynek feladata a rend fenntartása”.

A megtartható haderő felső határát így nem a kormány saját döntése, hanem a fegyverszüneti egyezmény húzta meg. A XVII. pont ugyanakkor kimondta, hogy a szövetségesek nem avatkoznak be a magyar állam belső igazgatásába, vagyis a megmaradó erő megszervezése, fegyelme és vezetése a budapesti kormányra maradt. A konvenció tárgyalásának menete és a belgrádi küldöttség útja külön téma; a haderő szempontjából ez a három pont adta a keretet.

A vonalak a következő hetekben tovább szűkültek. Vix (Vyx) alezredes december 3-i jegyzéke a magyar csapatok haladéktalan kivonását követelte a szlovák területekről; Böhm ugyanezt a jegyzéket december 2-re keltezi. Károlyi válasza szerint a kormány „súlyos kényszerítő helyzetben” végrehajtja a követelést, de tiltakozik ellene. A válasz egyúttal kérte annak elismerését, hogy a kormány a konvenció 2. pontja alapján a belső rend érdekében csapatokat küldhessen az ország minden részébe.

Vix december 24-i jegyzéke, amelyet egy feldolgozás december 23-ra keltez, ideiglenes vonalat jelölt ki a Felvidéken: a Duna az Ipoly torkolatáig, az Ipoly Rimaszombatig, onnan egyenes vonal az Ung torkolatáig, majd az Ung az Uzsokig. A jegyzék szerint a magyar csapatoknak ettől a vonaltól délre kellett visszavonulniuk. A két decemberi jegyzék a felvidéki visszavonulás okmánya volt; a második szövege szerint a végleges határokat csak a békekonferencia állapítja meg.

Keleten hasonló helyzet állt elő. Böhm szerint Vix arra utasította a kormányt, hogy román előnyomulás esetén a magyar csapatok ne tüzeljenek, hanem vonuljanak vissza, és a kormány a tárgyalást választotta. Egy lexikonszerű összefoglaló szerint Erdélyből mintegy 100 ezer harcképes magyar katonát szereltek le vagy vontak ki, és a kormány a vérontás elkerülésére nem lépett fel fegyveresen a román előnyomulással szemben.

A hadsereg belső rendjét közben átalakították. A katonatanácsok a forradalomból öröklött intézmények voltak; működésüket Bartha két rendelete szabályozta, amelyek napját a közlés nem adja meg. A 32.204. számú rendelet minisztertanácsi határozat alapján rendelte el a katonatanácsok megalakítását és a bizalmi férfiak titkos választását: alosztályonként egy tiszti és négy legénységi bizalmit választottak. A katona megtagadhatta a parancsot, ha az bűncselekményt követelne, vagy „nyilvánvalóan a népköztársaság érdeke ellen irányulna”.

A 32.203. számú rendelet így indokolt: „A népköztársaságnak fegyelmezett hadseregre van szüksége. A kurtavas és kikötés régi fegyelme helyett új, demokratikus fegyelmet kell teremteni.” A fenyítő hatalmat választott esküdtszékekre bízta, fegyvert csak szolgálatban engedett viselni, és kimondta, hogy a katonának ugyanolyan politikai jogai vannak, mint bármely állampolgárnak. A rendeletek fegyelmet akartak, más alapon; a parancsnoki lánc mellett azonban egy második, választott csatorna is létrejött.

A katonatanácsok kormánybiztosa Kunfi Zsigmond javaslatára Pogány József lett. Böhm, aki emlékiratában több ponton vitatkozik vele, úgy jellemezte, hogy Pogány „nem szervező, hanem dezorganizációs erő volt”; ez Böhm minősítése, nem semleges leírás. December 12-én Pogány a kormány és a párt tudta nélkül felvonultatta a budapesti helyőrséget. Böhm szerint azt mondta a katonáknak: „ez a mai demonstráció megmutatta, hogy kinek a kezében van erő és hatalom ebben az országban”.

A felvonulás után Bartha hadügyminiszter távozott, és a tárca élére ideiglenes megoldás került. A források a december 12-i eseményt nem kommunista puccsként írják le: a katonatanácsok kormánybiztosa szervezte, a kommunista agitációt Böhm külön tárgyalja. Bartha után Károlyi Mihály lett ideiglenesen hadügyminiszter, a tényleges vezetés azonban Böhmnél volt; december 29-én Festetics Sándor, 1919. január 19-én pedig Böhm vette át a tárcát, államtitkára Stromfeld Aurél lett.

Böhm szerint az új hadsereg november végén 30 000, egy hónappal később 70 000 katonából állt; egy tanulmány szerint november végéig kevesebb mint 40 000 fő volt fegyverben. Böhm emlékirata szerint Bartha bukása után feloszlatták a vezérkart, ő maga öt nap alatt több mint 400 tisztet bocsátott el a hadügyminisztériumból, és elbocsátották a két legfiatalabb korosztályt, január végén pedig a harmadik legfiatalabbat is. Így azok egy része is hazament, akiket novemberben Friedrich rendelkezése még visszatartott.

A kommunista agitáció a laktanyákban a folyamat egyik tényezője volt. Böhm hivatalos jelentésekből és lapokból összeállított kronológiája szerint Kun Béla laktanyai gyűléseken arra szólította fel a katonákat, hogy fegyveresen vonuljanak a Várba, és kényszerítsék lemondásra Festetics hadügyminisztert. A 32-es laktanyában a katonák letartóztatták, és csak Pogány mentette ki; a Várba induló néhány száz katonát a nemzetőrség és a rendőrség lefegyverezte. A nap bizonytalan, de Festetics hivatali idejére esik.

Ugyanezen kronológia szerint a makói tüzérek között folyó kommunista agitáció fölkelésre vezetett: a tüzérek ellenálltak a két legfiatalabb korosztály leszerelésére adott parancsnak, és a harcban 8 halott és 40 sebesült maradt; az esemény január végére tehető, napja bizonytalan. Böhm szerint január 22-én Pogány a katonatanács nevében a 15 koronás napi zsold 30 koronára emelését követelte, vagyis a katonatanács a zsold ügyében is önálló követelőként lépett fel.

Az utolsó nagy szervezési kísérlet az 1919. február 22-i rendelet volt. A rendelet március 10-ével önkéntes hadsereget írt elő hat gyaloghadosztállyal, Dunaőrséggel és egy székely különítménnyel. Katonailag kiképzett, 24–42 éves, legalább hat hónapra kötelezett önkénteseket vártak, írásbeli megbízhatósági igazolással. A kötelezvényben a belépő elismerte „a demokratikus fegyelem bizalmi férfirendszerét és katonatanácsát”, a napi zsold pedig rendfokozattól függetlenül egységesen 15 korona volt.

A toborzás nem hozta meg a várt létszámot. Böhm szerint az egész országban alig 5000 ember jelentkezett, pedig 70 000-re lett volna szükség; a toborzás hosszát a források eltérően adják meg. Stromfeld Aurél és Urváry február 25-i lemondólevele szerint „a felelősséggel bíró tényezők jelenleg csak a felelősséget viselik, míg a hatalmat egy felelőtlen testület gyakorolja”. Stromfeld végül a helyén maradt; a rendelet szerint az önkéntesek első fele március 10. és 25. között vonult volna be.

Kivételként Böhm a Kratochwill ezredes vezette székely hadosztályt említi, amelyet a csapatok általános fegyelmetlenségével szemben fegyelmezettnek ír le. Böhm szerint az őszirózsás forradalom négy és fél hónapja alatt ötször változott a hadügyminisztérium vezetése. A március 20-i Vix-jegyzék, amely nem azonos a decemberi jegyzékekkel, olyan kormányt ért, amelynek önkéntes hadserege nem jött létre. Böhm hadügyminisztersége március 21-én, a hatalomátvétellel ért véget.

A források eltérését részben a szerzők helyzete magyarázza. Böhm a leszerelés vezetője, majd hadügyminiszter volt, emlékiratát 1923-ban Bécsben adta ki, és benne vitatkozik Pogánnyal, Friedrichhel, a kommunistákkal és a konzervatív tisztekkel; számai és minősítései ezért egy érintett szereplő közlései. Az egykorú szereplők közül Böhm a katonatanácsok vezetőjét és a kommunista agitációt tette felelőssé, a katonatisztek egy része a szocialista hadügyi vezetést.

A mai történetírás többsége a hadsereg elvesztését több tényező együttes hatásának tartja: a háborús kimerültségnek, a fegyverszüneti kötöttségeknek, a hadügyi vezetés gyakori cseréjének, a katonatanácsok és a felelős vezetés közötti hatalmi kettősségnek, valamint a kormány tárgyalásos politikájának. A kutatás egy része szerint a Károlyi-kormány katonapolitikája a közkeletű képnél konzervatívabb volt. Linder mondata így egy hosszabb folyamat jelképévé vált, nem egyetlen oka.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Mit mondott Linder Béla a tisztek eskütételén 1918. november 2-án?
A beszéd helyét a tudósítás nem nevezi meg; egy későbbi feldolgozás az Országházhoz köti. A Népszava tudósítása szerint Linder ezt mondta: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni! Fegyvert többé szolgálaton kívül nem viselünk, sem tisztek, sem a legénység.”
Mit írt elő a belgrádi katonai konvenció a magyar hadseregről?
A konvenció szövege szerint az I. pont kijelölte azt a vonalat, amely mögé nyolc napon belül vissza kellett vonni a csapatokat. A II. pont a magyar hadsereg leszerelését írta elő, „kivéve 6 gyalog- és 2 lovashadosztályt, melynek feladata a rend fenntartása”.
Hogyan zajlott a leszerelés 1918 novemberében?
A minisztertanács november 4-én Böhm Vilmost bízta meg a leszerelés vezetésével. A leszerelés a források szerint tömeges, részben spontán hazaáramlás volt, amelyet a rendelkezések csak részben fogtak keretbe: a hazatérők egy része nem várta meg, hogy valamelyik bizottság elé kerüljön.

Források

  1. Linder Béla beszéde a budapesti helyőrség tisztjeinek eskütételén (Budapest, 1918. november 2.). Közli: A tisztek fölesküdtek a magyar szabadságra. Népszava, 1918. november 3., 7–8. – Újraközlés: Forrongó Magyarország. Trianon100 – Krónika, 2018. november 3.
  2. Linder hadügyminiszter 1918. november 2-i proklamációja. In: Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme, 4. számú melléklet.
  3. A belgrádi fegyverszüneti szerződés (Belgrád, 1918. november 13.). In: Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme, 5. számú melléklet.
  4. A hadügyminisztérium 1918. évi 32.203. és 32.204/eln. karh. számú rendeletei. In: Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme, 8. számú melléklet.
  5. Az új hadsereg szervezésére vonatkozó 2629/eln. 6. 1919. sz. rendelet. In: Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme, 9. számú melléklet.
  6. Vyx alezredes 1918. december 3-i jegyzéke és Károlyi válasza. In: Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme, 12. számú melléklet.
  7. Vyx alezredes 1918. december 24-i jegyzéke. In: Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme, 13. számú melléklet.
  8. Böhm Vilmos: Két forradalom tüzében. Októberi forradalom, proletárdiktatúra, ellenforradalom. Bécs, Bécsi Magyar Kiadó, 1923.
  9. Révész Tamás: Egy új hadsereg? A Károlyi-kormány katonapolitikája osztrák–magyar összehasonlításban. Magyar Tudomány 181 (2020) 6, 738–748.
  10. Gulyás László: Linder, Bartha, Károlyi, Festetics, Böhm, avagy hadügyminiszter-keringő a hadban álló Magyarországon. A Magyarságkutató Intézet Évkönyve 2020, 187–208.
  11. Ország hadsereg nélkül (1918). In: Magyarország a XX. században.
  12. Vörös Boldizsár: Jelképek, szállóigék, ünnepségek. Kulturális jelenségek forradalmakban és ellenforradalomban. Történelmi Szemle 51 (2009) 4, 541–559.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak