A szatmári béke (1711)
A közkeletű kép gyakran egyetlen napra sűríti a szatmári békét: majtényi zászlóátadás, hűségeskü és lezárt háború. A latin Solenne Instrumentum szerint a plenipotentiariusok aktusa 1711. április 29-én Szatmáron kelt; a megegyezés több lépésben, aláírással és ratifikációval zárult, nem egyetlen hősi délutánon.
I. József 1711. április 17-én meghalt; a békeokmány maga is említi, hogy a tárgyalások közben következett be a halál. Eleonóra Magdolna Terézia régens-királyné engedélyezte a tárgyalások folytatását, és megerősítette a császári–királyi meghatalmazást. A meghatalmazottak Pálffy János és Carolus Locher de Lindenheim voltak. A dinasztikus fordulat Pálffy felhatalmazását is érintette, ezért a régensi megerősítés a tárgyalás folytatásának feltétele lett. A megegyezés így már a régenssége alatt öltött formát.
A szövetkezett rendek gyűlésének kezdetét egy későbbi történeti elbeszélés 1711. április 27-ére teszi Szatmáron, a templomban; ugyanarra a napra II. Rákóczi Ferenc Husztra hívott gyűlést. Rákóczi emlékirata szerint Károlyi Sándor áttette a huszti gyűlést; a fejedelem távollétében a gyűlésen alig volt felhatalmazott. Az emlékirat-kiadás szerkesztői jegyzete szerint a gyűlés Szatmárra került, nem Nagykárolyba – innen a „szatmári béke” elnevezés. A szerződés eredetijét elküldték Rákóczinak; a fejedelem a szöveget kézhez kapta, de a megegyezést nem fogadta el.
A latin okmány záradéka egyértelmű: Actum Szatmarini, die 29. Aprilis, anno 1711. Ezen a napon írták alá a szöveget a császári–királyi oldalon Pálffy János és Locher. Egy levéltári ismertető ugyanazt az április 29-i aláírást Nagykárolyhoz köti; ez eltér a latin Szatmarini keltezéstől, és a helynévi különbség nem simítható el. A kuruc, szövetkezett oldali elismerő záradék kelte viszont Károly, 1711. május 1.: Károlly. 1. Maii, anno 1711. A két keltezés két különböző aktust jelöl.
A megállapodás tíz számozott pontból áll; a Puncta pacificationis ezekre a számozott tételekre épül. Az első pont II. Rákóczi Ferenccel kezdődik: élet- és vagyonamnesztiát kínál a várerődök kivételével, három hetet a hűségesküre, várátadás vagy őrségelbocsátás kötelezettségét, illetve Lengyelországban való lakhatás lehetőségét. A második pont általános amnesztiát ad a híveknek – egyháziaknak, világiaknak és katonáknak, magyaroknak és erdélyieknek egyaránt. A fegyver letételét nem úgy kell érteni, mintha tilos volna fegyvert viselni: az ellenségeskedésnek kell megszűnnie.
A külföldi zsoldosok szabad hazatérését a szöveg megengedi, a császáriaktól átálltak kivételével. A harmadik pont a bevett vallások törvényeinek megtartását ígéri. A további pontok özvegyekről és árvákról, a külföldön tartózkodókról, a hadifoglyokról, a károkról, az amnesztia kiterjesztéséről, a magyar és erdélyi jogok megtartásáról és a zaklatás tilalmáról szólnak. A panaszokat a következő országgyűlés elé utalják; az ígéret tehát részben a következő diéta fórumára tolja a jogvitákat. A tíz pont így amnesztiát, vallási és jogi biztosítékokat is felsorol.
Esküformula is csatlakozik a szöveghez. A hűség a törvényes utódra, a legitimus successorra is kiterjed; Pálffy jelentése szerint szándékosan így fogalmazták a tárgyalások közbeni dinasztikus fordulat miatt. Az eskü így nemcsak a meghalt I. Józsefhez, hanem a törvényes utódhoz kötötte a hűséget. A Formula iuramenti a Solenne Instrumentum része, nem önálló „majtényi okmány”. A szövegaktus és a ceremoniális síkjelenet ezért formailag is elválasztható. A formula a megegyezés jogi gerincéhez tartozik.
Maga a korabeli Solenne Instrumentum nyomtatvány a majtényi síkot nem nevezi meg. A népszerű összekapcsolás a síkot a béke „helyszínének” teszi, holott a latin instrumentum a szövegaktust Szatmárhoz köti. A majtényi zászlóátadás és a hűségeskü napja a forrásokban nem esik egybe. A kutatás egy része a jelentések rétegeit külön olvassa; mások a hagyományos május elsejei képet követik. A különbség nem dönthető el egyetlen biztos nappal. A sík és a szövegaktus tehát külön forrásréteg.
Pálffy János 1711. május 2-i jelentése szerint a kuruc lovasság zászlóit április 30-án szúrták a földbe Majtény közelében; száznegyvenkilenc zászlót említ. Ugyanakkor a hagyományos, kiadói és későbbi elbeszélő datálás a majtényi hűségesküt május 1-hez köti. Locher jelentése szerint május 1-jén Károlyban írták alá a Puncta pacificationist, és Te Deumot tartottak; Pálffy az éjjel Debrecenbe ért. A május elsejei károlyi aláírás tehát nem azonos a majtényi sík aktusával, és a két szál nem mosható össze.
A bécsi út gyorsan indult. Károlyi Sándor május 2-án Csajághy Jánost és Pongrácz Györgyöt küldte Bécsbe, hogy kérjék a punctumok megerősítését. Graven az aláírt egyezménnyel ugyanazon a napon indult Debrecenből, és május 6-án már az udvarban volt. Eleonóra Magdolna Terézia a megegyezést 1711. május 26-án Bécsben ratifikálta; a záradék kelte die vigesima sexta mensis Maii. A ratifikációs okmány aláírói Eleonóra mellett Illésházy Miklós és Hunyady László. A bécsi nap így a szöveg jogi megerősítésének mérföldköve.
A ratifikált szöveg ismétli az április 29-i szatmári, Szatthmarini keltezést. A bécsi megerősítés tehát nem írja át a plenipotentiariusok aktusának helyét és napját, hanem helybenhagyja a már rögzített punctákat. A küldöttek nyilvános fogadása a régensnél egy korabeli iratjegyzet szerint június 15-én történt: formális aktus a már ratifikált szöveg után. A fogadás így nem a ratifikáció helyett áll, hanem annak udvari megjelenítése. A május 26-i záradék és a június 15-i fogadás tehát két különböző udvari lépés.
A latin szöveg és a kuruc záradék együtt mutatja a kétoldalú elismerés menetét. Előbb a császári–királyi meghatalmazottak rögzítik Szatmáron a punctákat, majd a szövetkezett oldal Károlyban elismerő záradékot fűz hozzá. A majtényi sík ceremoniája e két szövegaktus közé vagy mellé kerül a jelentésekben, de magában az instrumentumban nincs helynévként. A bécsi ratifikáció zárja a jogi sort, mielőtt a törvényi utóélet évekkel később megjelenik.
Egy későbbi történeti elbeszélés szerint III. Károly június 20-án szentesített, majd augusztus 1-jén Barcelonából megerősítette az eredeti szöveget. Ezeket a barcelonai és bécsi okmányokat a latin ratifikációs záradékok itt nem igazolják közvetlenül, ezért csak elbeszélő állításként állnak. Rákóczi a megegyezést elutasította; emlékirata szerint a magyar háború ezzel a békekötéssel végződött, amelynek eredetijét kézhez kapta. Az emigráció menete másutt bontakozik ki; itt csak az elutasítás ténye áll.
Az 1715. évi XLIX. törvénycikk a szatmári megegyezés törvényi utóélete. A törvény Pálffy Jánost nevezi meg, aki uralkodói meghatalmazás alapján eszközölte ki a megegyezést, és minden pontját helybenhagyottnak mondja. A határidőn belül hazatérőknek amnesztiát ad; a vissza nem térőknek – köztük Rákóczinak és Bercsényinek – száműzetést és vagyonelkobzást mond. Így a latin puncták amnesztia-logikája négy évvel később törvénycikkben is megjelenik, szűkítő záradékokkal. A törvény tehát nem új békeszöveget ír, hanem a már meglévő megegyezést emeli törvényi keretbe.
A hazatérés határideje és a száműzetés záradéka a politikai következményt is rögzíti. A békeokmány 1711-es aktusai és az 1715. évi törvénycikk között időbeli távolság van. A megegyezés előbb katonai és diplomatikai lezárásként működött, majd a diéta törvénybe foglalta az amnesztia és a vissza nem térők sorsának kereteit. A két réteg nem helyettesíti egymást: a Solenne Instrumentum a punctákat adja, a törvénycikk az utóéletet.
A források azért térnek el, mert más-más aktust kelteznek. A latin instrumentum a plenipotentiariusok szatmári szövegaktusát rögzíti április 29-én; a kuruc záradék Károlyt és május 1-jét írja. Pálffy a majtényi zászlóföldbeszúrást április 30-ához köti; a hagyomány és a kiadói jegyzet a majtényi esküt május 1-re teszi. Locher ugyanerre a napra a károlyi aláírást és a Te Deumot emeli ki. Egy levéltári ismertető az április 29-i aláírást Nagykárolyhoz rendeli – ez a latin Szatmarini ellenében áll.
A népszerű kép gyakran összemossa a szövegaktust, a sík ceremoniális jelenetét és a bécsi ratifikációt. A Solenne Instrumentum magában nem a majtényi helyszínt keltezi; a majtényi sík a jelentésekből és a későbbi elbeszélésekből kerül a történetbe. A ratifikáció május 26-i bécsi napja viszont a nyomtatott és a kiadott latin záradékokban egybehangzó. A „egy nap alatt volt a béke” sűrítés tehát legalább három réteget fed el: Szatmár, Majtény vagy Károly, majd Bécs. A rétegek szétválasztása a források természetéből következik.
A trencséni fordulat, a francia és orosz segélytárgyalások, Bottyán hadi pályája és Ocskay László története másutt bontakozik ki. Ocskai Sándor a nyomtatványon a dunántúliak közt szerepel; ő nem azonos Ocskay Lászlóval. Szépirodalmi elbeszélés a megegyezésről nem tényforrás a latin okmány és a jelentések mellett. Itt a szöveg, a keltezések, a ratifikáció és az 1715. évi törvénycikk a tárgy; a hadi előzmények és a száműzetés útja külön kérdések.
A szatmári béke tehát nem egyetlen majtényi délután, hanem latinul rögzített puncták sorozata, két oldali aláírással, vitatott síkceremóniával és bécsi megerősítéssel. Az 1711-es megegyezés és az 1715. évi XLIX. törvénycikk együtt mutatja, hogyan vált a katonai lezárás jogi utóéletté. A helynévi és naptári eltérések megőrzése pontosabb, mint bármely simított „egy helyes nap” elbeszélés a Rákóczi-szabadságharc végéről. A következő kérdések a szomszéd témákban bontakoznak ki.
