MBMAGYAR BETYÁR
Három részre szakadt ország

4.3.4

1686 Buda visszafoglalása

Három részre szakadt ország · 1526–1711

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

1686 Buda visszafoglalása
Illusztráció

Röviden

Buda 1686-os visszafoglalása így nem egyetlen nap története, hanem egy több hónapos ostromé, amelyet egy szemtanú a vesztesek oldaláról írt le. Az olvasott források egy több hónapos ostromot mutatnak, amelyben rohamok, robbanás, felmentési kísérletek és kimerülés követték egymást, és amelynek legrészletesebb szemtanúja nem is a győztesek oldalán állt.

1686 Buda visszafoglalása

A közkeletű kép egyetlen jelenetet őriz Buda 1686-os visszavételéből: a falon kardjával harcoló, ősz budai pasát, aki az utolsó pillanatig védi a várat, miközben a keresztény sereg egy nap alatt diadalt arat. Ez a kép nagyrészt a 19. századi irodalomból és festészetből származik. Az olvasott források egy több hónapos ostromot mutatnak, amelyben rohamok, robbanás, felmentési kísérletek és kimerülés követték egymást, és amelynek legrészletesebb szemtanúja nem is a győztesek oldalán állt.

Ez a szócikk az 1686-os ostrom menetét, a szeptember 2-i döntő rohamot és a város pusztulását követi egy szemtanú szemével. A Szent Liga megalakulása az előző, az 1687-es nagyharsányi csata a következő szócikk tárgya, Bécs 1683-as ostromát pedig külön szócikk tárgyalja. Az 1684-es sikertelen budai ostromra itt csak egy mondat utal. A védők és az áldozatok számáról a szöveg nem közöl adatot, mert az olvasott források ilyen számot nem adnak megbízhatóan.

Az egyetlen olvasott elsődleges forrás Schulhof Izsák krónikája. Schulhof a budai zsidó közösség tagjaként élt a városban a török uralom alatt, és héber nyelven írta meg az ostrom történetét; a mű héber címe Megillat Ofen, vagyis budai tekercs. A szócikk a szöveget magyar fordításból idézi, nem a héber eredetiből. Schulhof héber naptárral számolt, ezért a krónika napjait a magyar fordító jegyzetei számítják át a Gergely-naptárra. Ez a szócikk az átszámított dátumokat használja, és mindig jelzi, hogy azok a fordítótól származnak.

Schulhof nézőpontját az olvasónak végig szem előtt kell tartania. A krónika a török Budát bőséges, békés városként írja le, ahol olcsó a hús, a hal és a bor. Ez elsődleges tanúság, de elfogult nézőpont: a szerző a török Budát siratja, és az ostromlókban a város pusztítóit látja. A háború okát Schulhof Thököly lázadásában látja. Ez az ő értelmezése, nem a kor egészének ítélete, és a szócikk ennek megfelelően, Schulhof szerint keretben idézi.

A krónika elbeszélése nem 1686-ban kezdődik. Schulhof Leopoldus császár, vagyis I. Lipót idején, a héber időszámítás rövidített formája szerinti 438. és 439. év eseményeivel indít. Leírja, hogy a császáriak tammuz hó 17. napján törték át Vác falát, majd a hónap végén Buda alá vonultak. Ez a rész az 1684-es hadjáratra vonatkozik, amikor a keresztény sereg már egyszer sikertelenül ostromolta Budát. A két ostrom tehát Schulhof szövegében is egymásra épül, és nem egyetlen hadjárat eredménye.

Az 1686-os ostrom keretét a kutatás adja meg. Eszerint a szövetséges sereg Lotaringiai Károly és Miksa Emánuel bajor választófejedelem vezetésével június közepén érkezett meg. Június 17-én bevette Pestet, június 20-ra pedig befejezte a budai vár körülzárását. Az ostrom ezért júniustól szeptember 2-ig tartott; a pontos kezdőnapot a források eltérően adják meg, ezért a szócikk nem rögzíti. A hadjárat mögött a Szent Liga szövetsége állt, amelyet az előző szócikk tárgyal részletesen.

Az ostrom első hetei nem hoztak gyors eredményt. A kutatás szerint július 27-én és augusztus 3-án a védők még visszaverték az ostromlók általános rohamait. A várat Abdurrahmán, más néven Abdi pasa vezette, akit a hagyomány az utolsó budai pasaként tart számon. A rohamok sikertelensége mutatja, hogy a vár bevétele nem egyetlen nap műve volt, hanem hónapokig tartó kimerítő küzdelem, amelynek veszteségeiről az olvasott források nem adnak megbízható számot.

Schulhof egyik legélénkebb jelenete a Lőportorony pusztulása. Leírása szerint egy bomba a Lőportoronyra hullott, a torony szétvált, és a benne lévők hamuvá égtek. A magyar fordító jegyzete szerint a robbanás július 22-én történt, és jelentős falszakaszt nyitott meg. A jegyzetben szereplő áldozatszám nem a krónikából származik, ezért a szócikk nem veszi át. Azt sem állíthatjuk, hogy a robbanás döntötte el az ostromot: ez a minősítés már értelmezés, nem Schulhof tanúsága.

Az ostromlott várnak kívülről is jött segítség. A magyar fordító jegyzetei szerint Szülejmán nagyvezír felmentő serege augusztus 14-én és augusztus 29-én is megpróbált erősítést juttatni a várba. Schulhof maga arról ír, hogy a nagyvezír kétezer lovast küldött áttörni, és közülük hétszáz elszánt vitéz bejutott Buda városába. A felmentési kísérletek tehát részben sikerrel jártak, de a körülzárt vár ostromát nem tudták megtörni, és az ostromgyűrű a nyár végére sem bomlott fel.

A döntő roham Schulhof szerint elül havának tizenharmadik napján, egy hétfőn indult, amikor a császári katonák nagy harci lármával nekirontottak a falnak. A magyar fordító átszámítása szerint ez 1686. szeptember 2-ának, hétfőnek felel meg. Ez a dátum tehát nem közvetlenül a krónikából, hanem a fordító naptári egyeztetéséből ered. A kutatás szerint a szeptember 2-án délután indított harmadik általános rohamban az ostromlók a nyugati és az északi oldalon hatoltak be a várba.

Schulhof arra is magyarázatot ad, miért nem tudták a védők megállítani a rohamot. Leírása szerint a falat őrző csapat csekély volt, mert a fáradt védők a pincékben pihentek. A korábbi álriadók miatt, amikor megszólalt a kürt, nem jöttek ki, mert nem hittek neki. Ez a részlet a kimerült, hetek óta ostromlott helyőrség képét adja, és nem illik ahhoz a képhez, amely a vár elestét egyetlen, a falakon vívott nagy közelharcként mutatja be.

A roham idején Schulhof nem a falakon volt. Elbeszélése szerint fiával, Simsonnal a zsinagógában imádkozott, és a zsidó közösség is oda menekült. A krónika ettől kezdve a város elestét a polgári lakosság szemével mutatja: a félelmet, a menekülést és a pusztulást. Ezt a nézőpontot nem hadvezér vagy katona rögzítette, hanem egy olyan ember, akinek a családja és közössége a győztesek bevonulásával került veszélybe.

Az utolsó budai pasa halála a legismertebb, de a legkevésbé forrásolt mozzanat. Schulhof nem írja le. A hagyomány és a kutatás szerint az utolsó budai pasa, Abdurrahmán a rohamban esett el, és eleste után a védők felhagytak az ellenállással. Halálának pontos helyét egyetlen olvasott kortárs forrás sem adja meg. Az Anjou-bástyán álló, 20. századi emlékmű felirata szerint 1686 nyárutó hava 2. napján délután, életének 70. évében esett el, de az emlékmű nem kortárs forrás.

A falon kardjával harcoló pasa képe így elsősorban irodalmi és művészi hagyomány. Jókai Mór 1859-es elbeszélése és Benczúr Gyula 1896-os festménye is ezt a képet örökítette meg, de egyik sem forrás az ostromra. Ugyanez az emlékmű felirata is: a rajta szereplő „145 éves hódoltság” az 1541 és 1686 közötti évek kerekített számítása, nem kortárs megfogalmazás. A szócikk ezért ezeket a képeket a hagyomány részeként mutatja be, és nem tényként, hanem az emlékezet alakulásának példájaként.

A győzelem hírének visszhangja a kutatás szerint egész Európára kiterjedt: Buda visszafoglalását harangzúgással ünnepelték. Schulhof közösségének ez a nap nem ünnep volt. A budai zsidóság egy része fogságba került, és kiváltásukban, ahogyan a kutatás idézi, Sámuel Oppenheimer bécsi udvari bankár játszott szerepet. Ugyanaz az esemény tehát a források egyik oldalán diadal, a másikon katasztrófa, és a szócikk mindkét nézőpontot megőrzi ítélet nélkül.

Schulhof maga is emlékezetté formálta a napot. Fogadalmat tett, hogy elül hó 13. napja böjtnap, elül 14. napja pedig örömnap legyen utódai számára, megmenekülése emlékére; a krónika szerint ezt a 446. év elül havában rögzítette. Ez a családi emléknap pontosan mutatja, hogyan alakult át egy ostrom egyéni emlékké. A szerző számára nem a vár visszafoglalása, hanem saját és fia túlélése volt a nap lényege, és ezt héber naptár szerint őrizte meg.

A szócikk állításai így három rétegből állnak, és ezeket érdemes külön tartani. Az első Schulhof Izsák saját elbeszélése: a Lőportorony pusztulása, a hétfői roham, a pincékben pihenő védők és a zsinagógába menekülő gyülekezet. A második a magyar fordító szerkesztői jegyzete, amely a héber napokat átszámítja, és néhány további adatot közöl. A harmadik a kutatás összefoglalása az ostrom keretéről, Pest bevételétől a visszavert rohamokig. Ezek közül csak az első kortárs tanúság.

Miért térnek el a források és a hagyomány? Először is az olvasott anyag egyoldalú: az egyetlen elsődleges forrás egy török Budát sirató szemtanú, a keresztény ostromnaplókra és levelekre, valamint a török krónikákra a szócikk nem támaszkodik. Másodszor a dátumok átszámítottak: a szeptember 2-i nap a fordító naptári egyeztetéséből ered. Harmadszor a számok forrásonként eltérnek. A kutatás a védők létszámára is eltérő becsléseket ad, ezért a szócikk ilyen adatot nem közöl, és a veszteségekről sem ad számot.

Buda 1686-os visszafoglalása így nem egyetlen nap története, hanem egy több hónapos ostromé, amelyet egy szemtanú a vesztesek oldaláról írt le. A következő szócikkek ezt a folyamatot követik tovább: az 1687-es nagyharsányi csatát, majd a zentai csatát és a karlócai békét. A hagyományos képek, a harcoló pasa és a „145 éves hódoltság” vége, az emlékezet részei maradnak, de mellettük ott áll Schulhof Izsák tanúsága is, amely egészen más szemmel látta ugyanazt a szeptemberi napot.

Kapcsolódó szócikkek

Források

  1. Budai krónika (Megillat Ofen, 1686). Héberből fordítva. Budapest, Magyar Helikon, 1979/1981 (Bibliotheca historica).
  2. Aki a török Budát elsiratta (utószó). In: Budai krónika (Megillat Ofen, 1686). Budapest, Magyar Helikon, 1979/1981.
  3. Budapest Főváros Levéltára, „Levéltári egyperces 2026/35. Az utolsó budai pasa”.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak