MBMAGYAR BETYÁR
Árpád-kori királyság

2.6.2

A muhi csata

Árpád-kori királyság · 1000–1301

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

A muhi csata
Illusztráció

Röviden

Ami biztosan mondható: 1241-ben a Sajónál IV. Béla serege hídfőharc és bekerítés után vereséget szenvedett, az ország vezető főpapjai közül többen elestek, a halottak száma pedig már a kortársak szemében is felmérhetetlen volt. A napi dátumot azonban egyik olvasott forrás sem adja meg; Kézai és a Képes Krónika csak az évet írja.

A muhi csata

A közkeletű kép egyetlen hősi és tragikus napot lát: 1241. április 11-én a Muhi falu melletti mezőn a tatárok a szekerek mögé zárt, gyanútlanul alvó magyar sereget semmisítenek meg, és ezzel az ország sorsa egyetlen délelőtt alatt eldől. A források ennél töredezettebb és óvatosabb képet adnak. Egyik olvasott elbeszélés sem nevezi meg sem Muhit, sem a napot, a szekerekből emelt erődről szóló kép sem így szerepel bennük, és a vereség menete két éjszakán és egy hosszú délelőttön át, lépésről lépésre bontakozik ki.

Ez a szócikk a sereg felvonulását a Sajóig, a hídi harcot, a bekerítést és a menekülés kezdetét követi. Az ország pusztulása a csata után, IV. Béla útja a tengerig és a kunkérdés előzményei a saját szócikkükben szerepelnek. A csata mai neve – „muhi csata” – a későbbi hagyományból ered, a napi dátum pedig hagyományos dátum. Régészeti adatot ez a szöveg nem használ, mert a kérdéshez nincs olyan megnevezett feltárás, amelyre támaszkodni lehetne.

A két legrészletesebb elbeszélés Rogerius mesteré és Spalatói Tamásé. Rogerius váradi kanonok 1243 körül írta Siralmas énekét, Tamás spalatói főesperes az 1260-as években a Historia Salonitanát. Egyikük sem volt jelen a csatában, mindketten mások beszámolóiból dolgoztak, és ez a szöveg ezért mindig megnevezi, melyikük mit állít. A XIII–XIV. századi krónikás hagyományból Kézai Simon műve és a Képes Krónika csak röviden, az évszámmal és a végeredménnyel emlékezik meg az ütközetről.

Rogerius szerint a király Pestről indult ki a fegyveresek nagy sokaságával, a tatárok pedig színlelt hátrálással vonultak vissza előle. A sereg egy Sajó nevű folyóhoz ért, amely a kanonok leírása szerint Eger városától nem messze folyik, és a Tiszába ömlik. Spalatói Tamás ugyanezt a vizet „Solo” néven említi. Mindkét szerző egyezik abban, hogy a magyarok hídon keltek át, a túlsó oldalon tábort ütöttek, és a hídra őröket állítottak az éjszakára.

Tamás szerint a tatárok egész sokasága a víz túlsó partján, rejtett helyeken, sűrű erdők között táborozott, így csak egy részük volt látható. A király parancsára – ugyancsak Tamás szerint – a magyar tábort igen szűkre szabták: a sereg szorosan, egymáshoz préselődve táborozott, körös-körül szekereket és pajzsokat helyeztek el védelemként. A sátorkötelek összegabalyodtak, és a táborban alig lehetett mozogni. Tamás tehát szekerekkel és pajzsokkal körülvett, zsúfolt tábort ír le, nem külön épített erődítményt.

Rogerius a tábor őrzéséről is tud: elbeszélése szerint éjjelente ezer katona vigyázott a seregre. Ugyanő a táboron belüli hangulatról is ír. Úgy látta, hogy az urak egy része egyenesen azt kívánta, hogy a király vereséget szenvedjen, mert csak részleges csapásra, nem teljes vereségre számítottak. Ez Rogerius saját értékelése, nem tényközlés, de jól mutatja, hogyan magyarázta a vereséget egy kortárs egyházi szerző.

A hídi harcról Spalatói Tamás beszél részletesen. Elbeszélése szerint egy orosz szökevény átszökött a magyar táborba, és figyelmeztette a királyt, hogy a tatárok éjjel át akarnak kelni a folyón. Erre Kálmán herceg, Béla öccse, és Ugrin kalocsai érsek csapataikkal éjfélkor a hídhoz vonultak. Az elsőként átkelt tatárokat levágták vagy a folyóba szorították. Tamás szerint a magyarok ezt győzelemnek vélték, letették fegyvereiket, és nyugodtan nyugovóra tértek.

A tatárok ezután Tamás szerint a hídfőnél hét hajítógépet állítottak fel. Hatalmas kövek hajításával és sűrű nyilazással messzebbre űzték a magyar őröket, majd részben a hídon, részben gázlókon át keltek át a folyón. Rogerius a hidat nem részletezi: nála a tatárok egy gázlót találtak, és egyetlen éjszaka alatt mindnyájan átkeltek rajta. A gázló pontos helyét és a seregtől való távolságát egyik szöveg sem adja meg egyértelműen, ezért a szócikk sem közli.

Tamás a tatár sereg élére két testvért, Batut és Kadant állítja; ő Bath és Caydan alakban írja nevüket. A tatár oldal veszteségeiről a magyar és dalmát források nem adnak számot. Egy kínai évkönyv szerint, ahogyan a kutatás idézi, Batu a hídnál vértesei közül többet és egyik vezérét is elvesztette, de ez a hír többszörös közvetítéssel ismert. Ezért a szöveg nem építi rá a csata menetét, csak jelzi, hogy a hídi harcnak a másik oldalon is ára volt.

Hajnalban – írja Rogerius – a tatárok körülvették a király egész seregét, és jégesőként kezdték lőni nyilaikat a táborra. A felriadt sereg nem tudott rendeződni: a katonák nem találták uraikat, az urak katonáikat, a király pedig nem tudta felállítani a csatarendet. Spalatói Tamás gúnyosabban fest. Leírása szerint sokan lassan keltek fel, és még a mindennapi tisztálkodással és a ruhájuk igazításával foglalatoskodtak, amikor a veszély már a tábort fenyegette.

A kitörést mindkét szerző említi. Tamás szerint Kálmán, Ugrin és egy templomos mester csapataikkal kirontottak a táborból, és keményen harcoltak; a templomos mester a latinok egész csapatával együtt elesett, Kálmán és Ugrin pedig súlyosan megsebesült. Rogerius is kiemeli, hogy Kálmán herceg a tábor egyik oldalán a nap nagy részében keményen küzdött. Így Kálmán harca két, egymástól független forrásban is szerepel, és nem csupán a későbbi hagyomány hősi képe.

Tamás szerint a második óra körül a tatárok az egész tábort körbezárták. Rogerius úgy írja, hogy a sereg hajnaltól délig szorongatott helyzetben volt, ráadásul nagy hőségben. A döntő mozzanatot ő írja le: a tatárok szándékosan rést nyitottak a gyűrűn, és a menekülők ezen keresztül kezdtek kiszivárogni. A rést egyre szélesebbre hagyták, így a tábor fokozatosan kiürült. A harc tehát nem egyetlen összecsapásban, hanem egy elnyúló felbomlásban dőlt el.

A menekülők sorsáról Tamás azt írja, hogy a tatárok egy mocsárba szorították őket, és ott veszett oda a magyarok legnagyobb része. Rogerius szerint a király anélkül, hogy felismerték volna, utat talált az erdő felé, és így kijutott a gyűrűből. Kálmán herceg Pest felé, onnan Segesdre menekült. Bertalan pécsi püspök a mezőkön át szökött el, és László ispán csapata mentette meg. Béla további útját a következő szócikkek követik.

A halottakról Rogerius egyértelműen beszél: számukat nem lehet felbecsülni, a nagyobb és kisebb rendű világiakról pedig – akik a mocsarakba fulladtak, tűzben égtek vagy kard által haltak meg – senkinek sem lehet biztos értesülése. Ez a szöveg ezért nem közöl halottszámot. Rogerius csak annyit ír, hogy ez a vész, ez a pusztulás kétnapi járóföldre foglalta el az utakat, és az egész föld vértől vöröslött.

Az elesett főpapok névsora pontosabb. Mátyás esztergomi és Ugrin kalocsai érsek halálát Rogerius és Tamás egyaránt rögzíti. Rogerius ezen felül felsorolja a győri, az erdélyi és a nyitrai püspököt, Miklós szebeni prépostot, a király alkancellárját, valamint két főesperest. A győri püspök nevét a két forrás eltérő alakban adja, ezért a szócikk nem közli, csak a tisztségét említi, ahogyan a többi elesett püspöknél is.

Kézai Simon a XIII. század végén röviden annyit ír, hogy a király a Sajónál 1241-ben vereséget szenvedett, és az ország szinte egész hadserege megsemmisült. A Képes Krónika ugyanezt az Úr 1241. esztendejéhez és a Sajó folyóhoz köti. Mindkét krónika ötszázezer fegyveres tatárról beszél, és Rogerius is hasonló nagyságrendet ad a betörés leírásánál. Ez krónikás nagyságrend, nem számlálás eredménye, ezért csak a forrás állításaként idézhető.

Miért térnek el ennyire a beszámolók? Rogerius a vereség okát a király és a főurak közti gyűlölködésben látta, ezért a hajnali zűrzavart és az urak kétszínűségét hangsúlyozza. Spalatói Tamás a zsúfolt tábort, a magyarok elbizakodottságát és az éjszakai alvást teszi felelőssé, és ehhez illeszti a hídi harc és a hét hajítógép részleteit. Mindkettő tanulságot akart levonni, és a tanulsághoz válogatta meg, mit mond el részletesen.

Az alapvonalban mégis egyeznek: a híd, az éjszakai átkelés, a hajnali és délelőtti bekerítés, végül a menekülés és a mészárlás mindkét elbeszélésben szerepel. A napi dátumot azonban egyik olvasott forrás sem adja meg; Kézai és a Képes Krónika csak az évet írja. A hagyomány szerint a csata 1241. április 11-én zajlott, de az éjszakai hídi harc és a nappali ütközet két egymást követő napra is eshetett.

A csata helynevét sem a kortárs szerzők adták. Az olvasott forrásokban csak a Sajó – Rogeriusnál Sayo, Tamásnál Solo – szerepel, Muhi vagy Mohi falu nem. A „muhi csata” elnevezés a későbbi hagyomány szava, a kortárs elbeszélők még nem használták. A mongol oldal beszámolói ebben a szövegben nem szerepelnek, mert azokból egyetlen állítás sem ellenőrizhető közvetlenül, és a kínai évkönyv hírét is csak másodkézből ismerjük.

A Sajó menti vereség így nem egyetlen hősi nap, hanem egy több szakaszban felbomló hadjárat része, amelyről két, egymástól független, de nem szemtanú elbeszélő őrzött hírt. Ami biztosan mondható: 1241-ben a Sajónál IV. Béla serege hídfőharc és bekerítés után vereséget szenvedett, az ország vezető főpapjai közül többen elestek, a halottak száma pedig már a kortársak szemében is felmérhetetlen volt. Az ország pusztulását a következő szócikk tárgyalja.

Kapcsolódó szócikkek

Források

  1. Rogerius mester: Carmen miserabile, XXVIII–XXX. fejezet.
  2. Spalatói Tamás: Historia Salonitana, XXXVI. fejezet.
  3. Kézai Simon: Gesta Hungarorum 72. fejezet.
  4. Képes krónika (14. század).
  5. Jüan-si, 120. tekercs (Szübötej életrajza).

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak