MBMAGYAR BETYÁR
Árpád-kori királyság

2.3.1

László és a lovagkirály-kép

Árpád-kori királyság · 1000–1301

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

László és a lovagkirály-kép
Illusztráció

Röviden

A „lovagkirály” szó maga nem forrásszó, hanem összefoglaló modern címke, a leányrablás jelenete csak a XIII–XIV. századi krónikás hagyományhoz tartozó Képes Krónikában maradt fenn, a kép pedig több, egymásra rakódó rétegből áll össze. A kerlési harcnak egyik olvasott forrás sem ad évszámot, így a gyakran olvasható pontos dátumok a forrásokból nem igazolhatók, és a csata időrendje nyitott kérdés marad.

László és a lovagkirály-kép

A közkeletű kép szerint Szent László a „lovagkirály”: óriás termetű, csatában verhetetlen hős, aki a kun vitéz elől megmenti az elrabolt magyar leányt, és akinek alakja a kezdetektől így élt az emlékezetben. A források ennél összetettebb képet mutatnak. A „lovagkirály” szó maga nem forrásszó, hanem összefoglaló modern címke, a leányrablás jelenete csak a XIII–XIV. századi krónikás hagyományhoz tartozó Képes Krónikában maradt fenn, a kép pedig több, egymásra rakódó rétegből áll össze.

Ez a szócikk azt követi, hogyan épül fel László alakja a legendában és a krónikákban: testi kiválóság, alázat, harc a betörő népekkel, a keresztes vezérség és a csodák. Az 1192-es szentté avatás menete, a törvények részletei és a horvát ügyek a saját szócikkükben szerepelnek. Régészeti adatot és ábrázolásokat ez a szöveg nem használ, mert a képet itt kizárólag az írott források alapján vizsgáljuk.

A kép két fő forrásrétegből áll. Az első a Szent László-legenda, amely a király 1192-es szentté avatása után készült, és a szent uralkodó erényeit mutatja be. A második a krónikás hagyomány: Kézai Simon műve a XIII. századi krónikás hagyományból és a XIII–XIV. századi krónikás hagyományhoz tartozó Képes Krónika, amely korábbi, 11–13. századi szövegrétegeket is magába olvaszt. Az uralkodó saját korából csak kevés dokumentum szól hozzánk, ezek közé tartoznak a szabolcsi zsinat végzései, amelyek a legenda és a krónika képétől függetlenül keletkeztek.

A legenda szerint László I. Béla fia volt, Magyarország királyainak nemzetségéből. Testi leírása a hagiográfia eszköztárát követi: erős volt a keze, tetszetős a külseje, és miként az oroszlánnak, hatalmas a lába-keze, óriási a termete, a többi ember közül „vállal kimagaslott”. A leírás nem szemtanú beszámolója, hanem a szent király méltóságának jele. Arcképként ezért nem olvasható, a szent király alakjának része.

A legenda szerint László nem igyekezett sem felkenetni, sem királlyá koronáztatni magát. A királyi jelvényeket tisztelettel maga előtt vitette, nem viselte, és nem azért töltötte be a királyi méltóság feladatát, hogy az első legyen, hanem hogy hasznos legyen. Ez az alázat a szent uralkodók életrajzának jellegzetes toposza lehet. Hogy László valóban koronázatlan maradt-e, azt a kutatás többféleképp értelmezi, és ez a szócikk sem az egyiket, sem a másikat nem állítja tényként.

A harcos László képe a legendában is megjelenik, de csodás keretben. Besenyő rablók üldözésekor – írja a legenda – a sereg a pusztában éhezett, és László imájára szarvas- és marhanyáj érkezett eléjük. A legenda arról is beszámol, hogy pápai engedéllyel felemeltette István, Imre és más szentek testét. A hadvezér és a szentek tisztelője így ugyanabban az alakban egyesül: a győzelem a legenda nyelvén mindig Isten kegyelmének jele, nem pusztán a vitézség eredménye.

A legenda szerint László Jeruzsálembe készült, hogy Krisztusért harcoljon. A frankok, lotaringok és alemánok fejedelmei, akik ugyanarra a zarándokútra vállalkoztak, kérték, legyen vezérük és irányítójuk. László azonban az indulás előtt meghalt, így a keresztes vezérség a legendában felkérés maradt, nem végrehajtott hadjárat. A legenda halálát így kommentálja: „Így veszett el az egy László királyban a Krisztus szentségére felesküdött lovagok minden reménysége.”

A „lovag” szó tehát a legendában szerepel, de nem cím vagy jelző Lászlóra, hanem a keresztes zarándokútra felesküdött harcosokra vonatkozik, akiknek reménysége a király halálával szertefoszlott. A „lovagkirály” összetétel egyik olvasott forrásban sem fordul elő. Hogy a ma szinte második névként használt címke mikor és hogyan alakult ki, az olvasott források nem mutatják meg, ezért a címke korabeli megnevezésként nem kezelhető.

A legenda a halál utáni csodákkal zárja a képet. Holttestét Váradra vitték, és a legenda szerint a szállító kocsi „vonóerő nélkül”, magától indult el Várad felé, mintegy maga választva meg a nyughelyet. Ez csodaelbeszélés, amely a szent király sírhelyének kiválasztottságát igazolja. A legenda szerint „az Úr 1192. évében” avatták szentté; magát a szentté avatás menetét a saját szócikke tárgyalja. A legendát tehát egy évszázaddal László halála után, a kultusz megerősödésének idején írták.

A XIII–XIV. századi krónikás hagyományhoz tartozó Képes Krónika egészen más Lászlót mutat: nem királyt, hanem fiatal herceget. Elbeszélése szerint a kunok a Meszes-kapun törtek be, és a Nyírséget Bihar városáig dúlták. Salamon király, Géza és László herceg Dobokánál közel egy hétig várt rájuk, majd közösen vonult ellenük. A krónika megjegyzi, hogy Salamon király vitézei egyforma patyolatzászlót hordtak a csatában, ami az elbeszélés színes, udvari jellegét is mutatja.

A Képes Krónika elbeszélése a csata előtti napokat is gazdagon kidolgozza. Fancsika nevű kémről, a sereg pénteki áldozásáról, Ozul kun vezér gőgjéről és Géza herceg óvatosságáról is szól, mielőtt a harc leírására térne. Ezek a mozzanatok a krónika saját elbeszélői rétegéhez tartoznak, más olvasott forrás nem erősíti meg őket. Arra azonban jól mutatnak rá, hogy a krónikás a csatát erkölcsi és vallási keretbe illesztette.

A krónika szerint a kunok vezére, Ozul a „Kerlés”-nek nevezett hegyre húzódott vissza. László az első rohamban négy kunt ölt meg, az ötödiktől súlyosan megsebesült, de azt is megölte. A krónika tehát személyes hőstettek sorozataként mutatja be az ütközetet, és Lászlót állítja a középpontjába, noha a sereget a király és két herceg együtt vezette. A népszerű hagyomány a helyet Cserhalomnak is nevezi, de ez a név az olvasott krónikarészben nem szerepel.

A leányrablás jelenete csak a Képes Krónikában maradt fenn, a legenda nem ismeri. A krónika szerint egy kun egy „szép magyar leányt” hurcolt magával lován, és László Szög nevű lován üldözőbe vette, mert azt hitte, hogy a váradi püspök leánya. Rákiáltott a leányra: „Szép húgám! Fogd meg a kunt övénél, és vesd magad a földre!” A jelenet a krónikás elbeszélés legélénkebb része, és ma ez határozza meg László képét.

A krónika azonban nem a megmentés diadalával zárja a jelenetet. Elbeszélése szerint a leány kegyelmet kért a kunnak, László pedig elvágta a kun inát és megölte. A krónikás hozzáfűzi: „De az a leány nem a püspök leánya volt.” A szöveg ezután rosszallóan kommentálja a leány viselkedését, azt állítva, hogy „nincsen hívség az asszonyokban”. Ez a megjegyzés a krónikásé, és a XIII–XIV. századi krónikás nézőpontját tükrözi, nem a jelenet szereplőiét, és nem László korának értékítéletét.

A krónikás hagyomány maga sem egységes. A XIII. századi krónikás hagyományhoz tartozó Kézai Simon szerint a Kerlés hegyén nem kunokat, hanem besenyőket vertek meg, és a győzelmet László királysága idejére teszi, nem Salamon uralkodására. A két krónika tehát az ellenfél népét és az esemény időpontját is másként adja meg. Az ütközetnek egyik olvasott forrás sem ad évszámot, így a gyakran olvasható pontos dátumok a forrásokból nem igazolhatók, és a csata időrendje nyitott kérdés marad.

Az uralkodó saját korából származó dokumentum ennél szárazabb, de pontosabb képet ad. A László nevéhez kötött törvények bevezetése szerint a megtestesülés 1092. esztendejében, május 20-án szent zsinatot tartottak Szabolcs városában. A törvények tartalmát a saját szócikkük tárgyalja. A szabolcsi zsinat dátuma azért fontos, mert megmutatja: a legenda hősének és a krónika vitézének alakja mögött egy olyan uralkodó is áll, akinek idején zsinatot tartottak és törvényeket hoztak.

A Képes Krónika szerint László 1095. július 29-én, vasárnap halt meg, uralkodásának tizenkilencedik évében, és Váradon temették el. A krónika és a legenda így Várad kapcsán találkozik: a legenda a sírhelyhez csodát kapcsol, a krónika a temetés tényét rögzíti. A két réteg azonban más-más kérdésre felel. A legenda azt mutatja meg, miért szent László, a krónika azt, milyen vitéz volt hercegként a harcban.

Ha a rétegeket szétválasztjuk, a biztos pontok jól elkülönülnek. A szabolcsi zsinat dátuma a törvényszövegből ismert, László halálának napját és váradi temetését a krónika, szentté avatásának évét a legenda adja. A testi leírás, az alázat, a szarvascsoda és a váradi kocsi a legenda hagiográfiai világához tartozik, a kerlési harc és a leányrablás a krónikás elbeszéléshez. Egyik réteg sem egykorú tudósítás, és egyik sem nevezi Lászlót lovagkirálynak.

A források eltérése így keletkezésük céljából érthető. A legenda a szentté avatás után a szent király alázatát, testi és lelki kiválóságát, csodáit és keresztes elhivatottságát hangsúlyozta. A krónikás hagyomány a dinasztia harcait és hőstetteit rendezte el, és ebben a keretben a fiatal herceg párviadala került előtérbe. A „lovagkirály” címke egyik rétegben sem szerepel, ezért korabeli forrásszóként nem igazolható, és mindig a későbbi emlékezet fogalmaként kell kezelni.

Kapcsolódó szócikkek

Források

  1. Szent László király legendája (1192 után; a jegyzet 1204-es keltezési problémát is említ).
  2. Képes krónika, „A kunok dúlják Magyarországot” fejezet.
  3. Kézai Simon: Gesta Hungarorum 63. fejezet.
  4. I. László dekrétuma (szabolcsi zsinat).

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak