István törvényei
A közkeletű kép szerint I. István király a koronázás után egyetlen, pontosan keltezett törvénykönyvet bocsátott ki Magyarországon, és ezzel berendezte az államot. A fennmaradt dekrétumok szövege naptári évet nem ad; a hagyomány két könyvet ismer az Admonti beosztás szerint, és a keltezések másodlagos rekonstrukciók.
A tárgy Szent Istvánnak tulajdonított világi dekrétumok: az Admonti I. és II. törvénykönyv szöveghagyománya, a cikkek tartalmi köre és a keltezés vitája. Hartvik püspök legendája a kibocsátást említi év nélkül. A vármegyerendszer kiépítése, az ispánság és a királyi tanács intézménytörténete másutt bontakozik ki; itt ispán, várnép és senatus csak a törvénycikk példáiban szerepel. Az Intelmek Imréhez nem e tárgy: a törvénytárban tévesen „első könyvként” jelennek meg.
István neve alatt két törvénykönyv hagyományozódott az Admonti beosztás szerint. A legkorábbi szövegtanú a XII. századi Admonti kódex, ma az Országos Széchényi Könyvtár latin kéziratai között. Az I. könyv előszóból és harmincöt cikkből, a II. könyv huszonegy cikkből áll. István neve alatt összesen ötvenhat törvénycikk ismert, de nincs olyan szövegváltozat, amely mindet tartalmazná; az Admonti ötven cikket őriz. A számozás itt végig az Admonti hagyományt követi, nem a későbbi törvénytári beosztást.
Az I. könyv előszava szerint minden nép saját törvényei szerint él, ezért a király – a régi és új császárok példájára – törvényhozó elmélkedéssel határozta meg népének, miképpen éljen tisztességes és békés életet. A latin szöveg a gonoszok bűnhődését is célul tűzi. Az előszó tehát világi törvényadást indokol, nem naptári napot. A dekrétumok maguk nem kelteznek; a kibocsátás idejét későbbi hagyomány és kutatás próbálja rekonstruálni. A „mikor” kérdés ezért nem a szövegből olvasható ki.
Az I. könyv első öt cikke az egyházi javakról, a püspöki hatalomról, az egyházi személyek tanúiról és vádlóiról, valamint a papok munkájáról rendelkezik. A hatodik cikk szabad rendelkezést enged a magánvagyonról – feleség, fiúk, lányok, rokonok, egyház felé –, a hetedik a királyi javak sérthetetlenségét írja elő. A blokk egyházvédelmi hangsúlya feltűnő; a kutatás egy része nyugati párhuzamokat is sejtet, a többi cikk többségét magyar viszonyokra szabottnak tartják. A birtokszabályok a magán- és a királyi vagyont külön kezelik.
Vasárnapi ökörös munka esetén a törvény szerint az ökröt el kell venni, és a várnépnek elfogyasztásra adni; a falusi bírók kötelesek a népet templomba küldeni, a tűzőrzők kivételével. A négy böjti időszak vagy a péntek megszegője egyheti bezárással és böjttel bűnhődik. Gyónás nélküli makacs halál esetén a törvény hitetlen módjára temetést ír elő. A hétköznapi vallásgyakorlás tehát büntethető kötelezettségként jelenik meg a cikkekben, nem csupán tanácsként. A várnép itt a büntetés haszonélvezője, nem intézménytörténeti szereplő.
Szándékos emberölésért száztíz aranypensa jár: ötven a királynak, ötven a rokonoknak, tíz a bíráknak; véletlen esetben tizenkét pensa a büntetés. A feleséggyilkos ispán a királyi tanács határozata szerint ötven tinóval egyezzék meg az asszony rokonaival; a vitéz tíz, a népből való öt tinót fizet. Aki más bántalmazására kardot ránt, ugyanazzal a karddal öljék meg. A státusz szerinti tinóbüntetés több cikkben visszatér mértékként. A tanács itt a törvénycikk formulája, nem a tanács története.
A törvény védi az özvegyeket és az árvákat, és bünteti a leányrablást: a vitéz tíz, a szegény öt tinót fizet, akkor is, ha utóbb kiegyeztek. A házmegtámadó ispán a kardrántás törvénye szerint bűnhődik; ha katonáit küldi, száz tinó a büntetés. A tinó tehát vérdíj- és kárpótlásmérték, nem csupán gazdasági adat. Hartvik szerint a törvénykönyv „minden egyes bűnnek ellenmérgét” szerkesztette meg; a cikkek ezt a képet támasztják alá. Az özvegy- és árvaügy Hartviknál is hangsúlyos.
A II. törvénykönyv kiegészítő, novella jellegű az I.-hez képest. Első cikke szerint tíz falu építsen egy templomot, két házzal és telekkel, szolgákkal és állatokkal; ruháról és oltártakaróról a király, papról és könyvekről a püspök gondoskodjék. A templomépítés tehát faluközösségi kötelezettség, ellátása pedig királyi és püspöki megosztás. A cikk nem írja le a vármegyerendszer kiépítését; csak a falvak és a templom viszonyát szabja meg. Az egyházmegyék alapítása külön tárgy.
A második cikk szabad rendelkezést enged saját és királyi adomány felett, kivéve a püspökséghez és az ispánsághoz tartozót; árulás vagy külföldre menekülés esetén a javak a királyéi. A király vagy a királyság elleni összeesküvőnek egyházi menedék nem jár; törvényesen megállapított esetben halálos ítélet is szóba jöhet, ártatlan gyermekei azonban örökölhetnek. A szöveg nevet nem mond. Egy értelmezés szerint a II. könyv összeesküvés-cikkeit Vazul ügyéhez kapcsolták; ez rekonstrukció, nem a dekrétum állítása. A név nélküli formula óvatosságra int.
A szabad tolvaj első és második esetben váltsággal vagy eladással bűnhődhet, harmadszorra életével fizet. Aki a tizedet elrejti, kilenc részt fizessen a törvény szerint. A II. könyv ispáni sikkasztást, hatalmaskodást, rabszolgaölést és álhíreket is érint. Az ispán és a várnép tehát cikkpéldákban jelenik meg; intézménytörténetüket a szomszéd témák bontják ki. A senatus, a regale concilium és a commune concilium formula a latin szövegben visszatér, a test összetételéről adat nincs. A tized időzítése a keltezési vitában is szerepet kap.
Hartvik püspök legendája szerint István a koronázás után a püspökökkel és Magyarország főembereivel törvénykönyvet bocsátott ki. Évszámot Hartvik nem ad, és a cikkelyeket sem közli. A legenda a kibocsátás körülményét elbeszéli, a dekrétumok szövegét nem idézi. A törvényhozás naptári napja a fennmaradt latin és magyar szövegben sem áll. A Hartvik-kép és a törvénycikkek tehát két külön forrásréteg, nem egyetlen hivatalos keltezés. A legenda István halálát is más fejezetben, évszámmal említi; az nem a törvények kelte.
A dekrétumok szövege nem keltez. A hagyomány szerint az I. könyvet gyakran az uralkodás elejére, „1001 körül” teszik; a II. könyvet sokan az utolsó évtizedre, körülbelül 1030 és 1038 közé. A kutatás egy része a II. könyvre körülbelül 1009-es ellenjavaslatot is felvet; egy másik tanulmány 1024–1025 és 1030–1038 párt állít. Egyik évszám sem a dekrétum saját kelte. A pontos kodifikáció ideje a mai összegzések szerint sem állapítható meg biztosan. A vita nyitva marad.
A Corpus Juris Hungarici és az „Ezer év törvényei” hagyomány az Intelmeket nevezi „Első Könyvnek”, a törvényeket pedig „Második Könyvnek”. A CJH „Második Könyv” első fejezete tartalmilag az Admonti I.1.-nek felel meg, nem a tízfalus templomépítésnek. Az Admonti és a CJH számozása ezért nem cserélhető fel. Az Intelmek királytükör, nem dekrétum; a modern törvénykiadások egy része ezért kihagyja őket a törvények közül. A keverés a könyvcímekből ered, nem a dekrétum szövegéből.
Az Admonti szöveget 1846-ban fedezték fel; a törvényleveleket 1934-ben szerezte meg az Országos Széchényi Könyvtár. A kézirat XII. századi tanú, nem István udvarának eredeti pecsétes példánya. A későbbi ágak – köztük a Thuróczy- és az Ilosvay-hagyomány – és a tíz kézirat szövegváltozatai a kutatás szerint eltérnek; az Admonti ág a legkorábbi fennmaradt tanú. A felfedezés és a megvásárlás a szövegút történetéhez tartozik, nem a törvényhozás napjához. A hasonmás kiadások a kéziratot teszik elérhetővé, a keltezést nem döntik el.
Először is, a dekrétumok maguk nem adnak évet, ezért az 1001-es, a körülbelül 1009-es, az 1024–1025-ös és az 1030–1038-as keltezés mind másodlagos rekonstrukció. Másodszor, Hartvik kibocsátást mond, cikklistát és keltezést nem. Harmadszor, a CJH könyvbeosztása az Intelmeket „első könyvként” kezeli, az Admonti pedig a dekrétumokat osztja I. és II. könyvre. Aki egyetlen keltezett törvénykönyvet lát, a rétegeket összecseréli. A szövegtanú és a kibocsátás napja nem ugyanaz.
A kutatás egy része az I.1–5. egyházvédelmi blokknál nyugati átvétel lehetőségét latolgatja; mások a Lex Baiuvariorum párhuzamait emelik ki a gyújtogatás és a felségárulás körül. A lényeg közös: a cikkek többségét magyar viszonyokra szabottnak tartják, a keltezés pedig nyitva marad. A tinóbüntetés, a tízfalus templom és a státusz szerinti vérdíj a szöveg saját adata. A vármegyét „István törvényei alapították” iskolai képét a dekrétumok nem igazolják; ispánt és várnépet említenek, rendszert nem írnak le.
Összefoglalva: István neve alatt két Admonti törvénykönyv maradt fenn – harmincöt és huszonegy cikkel –, naptári keltezés nélkül. Hartvik a kibocsátást említi év nélkül; az 1001-es és az 1030–1038-as hagyományos vagy kutatási rekonstrukció. Az Intelmek nem az Admonti I. könyv. A templom, a böjt, a tinó és az összeesküvés-cikkek a dekrétumok tartalma; a vármegye, az ispánság és a tanács története másutt bontakozik ki. A forrásrétegek külön tulajdonítandók: dekrétum, legenda, törvénytári beosztás és későbbi rekonstrukció.
