MBMAGYAR BETYÁR
Előzmények

0.1.3

Kelta oppida és pénzverés

Előzmények · őskor–895

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

Kelta oppida és pénzverés
Illusztráció

A kelta oppida és a pénzverés gyakran úgy jelenik meg a közkeletű képben, mintha a magaslati erődített központok és a helyi pénzverés együtt, egyetlen fordulatként születtek volna meg a Kárpát-medencében. A leletek ennél bonyolultabb időrendet mutatnak. A nagyezüst első típusai a Kr. e. 3. század közepéről valók, míg a nyílt telepek felváltása erődített, proto-urbánus központokkal később, a LT C2 időszaktól kezdve zajlott.

Ez a szócikk a magaslati erődítések kialakulását, a Gellérthegy sáncait és a kárpát-medencei kelta pénzverés menetét követi a kezdetektől az eraviscus denáriusokig. A törzsek eredetéről az előző szócikk szól; a pozsonyi Biatec-csoportú nagyezüst és az elit a következő témája. Ahol a keltezés csak tipológiai vagy abszolút dátum nélkül áll, azt a szöveg jelzi.

A korai és középső La Tène nyílt telepeit, például Polgárt, Sajópetrit és Ménfőcsanakot a kutatás szerint a LT C1 időszak végéig pusztulási réteg nélkül hagyták fel. A temetők használata is körülbelül eddig szűnik meg. Az oppidumok a LT C2 időszaktól váltják fel a nyílt telepeket. A Kr. e. 3. század átmeneti kor, amikor a későbbi erődített központok első építményei készülhettek; a kerámia hasonlósága a nyílt és az erődített telepek között a folytonosságot sejteti.

A 2003-as magyar régészeti szintézis szerint a Kr. e. 2. század közepétől a lakosság egy része magaslati, részben korábban már erődített telepekre költözött. A kötet többek között Velemet, Sopron–Várhelyet, Tihany–Óvárt, Balatonföldvárt, Nagyberki–Szalacskát, Regölyt, Százhalombattát, a budapesti Gellérthegyet, Esztergom–Várat és Bükkszentlászlót sorolja. Az ok – törzsek közötti viszály vagy külső veszély – a szintézis értelmezése, nem közvetlen leletadat, és a forrásokban nincs egyetlen kiváltó esemény.

A kézművesközpontok a várak védelmébe kerültek; a szintézis tömegtermelésről és fejlett vasművességről beszél, olyan szerszámtípusokkal, amelyek évszázadokig alig változtak. Sajópetri lakói talán a közeli Bükkszentlászló–Nagysánc erődített oppidumára költöztek, de a folyamat nem tisztázott, és a Nagysánc méretét e források nem adják meg. A késő La Tène-korról a tudásunk szinte csak az erődített, proto-urbánus telepekre szorítkozik; a szatellittelepekről keveset tudunk, ezért a tájhasználat képe hiányos.

Velem–Szent Vid a kutatás egy része szerint a Kr. e. 3–1. században lakott oppidum volt, körülbelül harminc hektáros kiterjedéssel. Kevés római lelete van, és a hódításkor felhagyták; hogy ez Savaria alapításával függött-e össze, feltevés. A részletek egyetlen, közvetve ismert összegzésből származnak, ezért óvatosan kezelendők. A velemi felszíni és fémkeresős leletek a lakottság időtartamát támasztják alá, a felhagyás okát azonban nem döntik el.

A budapesti Gellérthegyen a Budapesti Történeti Múzeum 1981-ben indította újra a kutatást. Az 1981–82-es északi oldali sáncátvágás kétperiódusú, kőből, földből és fából épült LT D erődfalat tárt fel, egy korábbi, késő bronzkori sáncra építve. A tipológiai keltezés LT D leletanyagra támaszkodik; abszolút dátum, radiokarbon vagy dendrokeltezés a forrásainkban nincs, ezért a fal építésének évét nem adhatjuk meg, csak a relatív periódust.

Az 1990–92-es francia–svájci–magyar ásatás feltárta a második kelta sánc szerkezetét: a LT D utolsó szakaszába tartozó Pfostenschlitzmauer leégett, fája elszenesedve maradt meg, majd még kétszer megújították. A leégést a déli oldali kutatásokról szóló beszámoló „valamelyik dák támadás” következményének tartja; ez értelmezés. A LT D leletanyag pontosabb abszolút keltezést nem tesz lehetővé, ezért a dák kapcsolat feltevés marad, és nem történeti tény.

A déli oldalon, az 1983–87-es és 1993–97-es kutatások során az úgynevezett „nagy fal” természetes mészkőképződménynek bizonyult. Egy döngölt agyagfalat 10,5 méteren tártak fel, georadarral további ötven métert jeleztek; egy T-fibula terminus ante quemet ad. Eraviscus és korai római telep a hegy alsó régiójában, a Tabánban is ismert; a 2003-as szintézis innen közöl festett edényt a Kr. e. 1. századból. A déli platón római sírkő- és oltártöredékek kerültek elő; a Iuppiter Teutanus-szentély lokalizálása még nem mondható ki teljes biztonsággal.

A kelták a Kárpát-medencébe nem hoztak magukkal pénzt; a korábbi leletanyagból érmek hiányoznak. A numizmatikai összegzés szerint a pénzverés a Kr. e. 279–278-as balkáni invázió után indult; ez terminus post quem. A legkorábbi kárpát-medencei kelta érmek Nógrád, Heves, Észak-Pest megye és Dél-Közép-Szlovákia területéről, a Kr. e. 3. század közepéről valók: honti típus, Audoleon-utánzatok és az úgynevezett „Dreizack”. Jó ezüstök, körülbelül tizenhárom gramm súlyúak, alig kopottak; kincsekből ismerjük őket Disznósról, Egyházasdengelegből, Vámosgyörkről, Vácról és Mohoráról.

Az alaptípus II. Philipposz tetradrachmája: Zeusz-fej az előoldalon, lovas ifjú pálmaággal a hátoldalon. A lóábrázolás a kiscímleteken is tovább él. Az Audoleon-utánzatokon egy paion király neve áll, aki körülbelül Kr. e. 315–285 között uralkodott; a feliratot egy másik éremről vették át. Egyházasdengelegben pecsételt díszű edénybe rejtett Audoleon-típusú ezüstpénzek kerültek elő; a 2003-as szintézis a kincset a 3. század első felére, a numizmatikai összegzés a század közepére keltezi. A két keltezés eltér, ezért a szöveg mindkettőt jelzi.

A Dunántúlon a zichyújfalusi, triszkeleszes típus a 3. század vége felé jelenik meg; ismert még a mászlonypusztai típus, a 2. század elején pedig a kroisbachi vagy rákosi típus karakteres férfifejekkel. Ezek a keltezések tipológiaiak, régészeti kontextus nélkül. A Kr. e. 2. századtól a 2003-as szintézis szerint az erődített törzsi központokban vertek pénzt; zömmel ezüst Philippeus-utánzatok, arany ritkább. Időszámításunk körül az ezüstöt egyre inkább bronz váltja, és a pénzromlással az éremképek is átalakulnak.

Az első nagyezüstök tehát jóval az oppidumok előtt születtek. A kutatás egy része szerint ezek a nehéz, szinte kopatlan ezüstök inkább a harcosok fizetésére vagy jutalmazására szolgálhattak, nem a mindennapi forgalomra. Gazdasági célt inkább a 2. századtól megjelenő aprópénz – kisezüst és bronz – szolgálhatott. Egyesek rituális célt is feltesznek a kincsek elrejtésére; a numizmatikai összegzés ezt ismerteti, de az általánosítást elveti, mert a leletkörülmények gyakran ismeretlenek. Az egyházasdengelegi edényes elrejtés sem cáfolható, sem igazolható rituális áldozatként.

A késő kelta Pannonia leggyakoribb típusa a kaposvölgyi: tizenegy–tizenkét grammos tetradrachmától a dunaszekcsői bronzig terjed. A beszámolók szerint Szalacskán verőtövek és fémműhely-felszerelés került elő a 20. század elején; a lelet a második világháborúban elpusztult. A verde a kutatás egy része szerint a Kr. e. 1. század középső harmadára tehető, egy tauriscus típusú tetradrachma alapján. A Gellérthegy oppidumából csak kevés, kaposvölgyi típusú érem ismert, köztük egy gyenge bronz. Ez kevés ahhoz, hogy a hegyet verdehelynek tekinthessük.

A boius és az eraviscus veretek latin betűs feliratai a római pénzforgalom hatását mutatják. Az eraviscus pénzverés római köztársasági denáriusok másolata: Papius, Cornelius Lentulus, Postumius és Roscius Fabatus mintái, továbbá a „Domisa-” és az „Azalii-típus”. Eraviscus kincsek Lágymányosról 1901-ből – záróérme Augustus-denárius, Kr. e. 11/10 –, Biáról 1796-ból Caligula-denáriussal, és Tárnokról ismertek; az utóbbi körülbelül kétezer darab, csak fotóról. Telepekről – Tabán, Gellérthegy, Páty, Budaörs – eraviscus érem nem került elő.

Az se biztos, hol verték az eraviscus denáriust. A Gellérthegy mint verdehely feltételezés; bizonyíték nincs rá, és az oppidumból alig van érem. Magyarországon egyébként nincs régészeti kontextusból ismert kelta éremlelet; legfeljebb helynév, például Velem a régi ásatásokból, vagy edény, mint Egyházasdengeleg. A pénzverés kezdete és az oppidumok kialakulása tehát két külön időszál, amelyek csak a Kr. e. 2. századtól futnak párhuzamosan.

Livius az isztriai háborúban, Kr. e. 178 körül, gall tábort említ, amelyet Catmelus „kiskirály” vezetett, legfeljebb háromezer fegyveressel. A numizmatikai irodalom ezt analógiaként idézi a nagyezüst zsoldfizetéshez; a szöveg azonban nem mondja, hogy ezek a gallok a Kárpát-medencéből jöttek volna. Az analógia tehát nem bizonyíték a dunántúli pénzhasználatra. A forrásszövegek és a modern idézetek között is van eltérés a háború megnevezése és Catmelus címének szövege körül.

A viták forrása, hogy a pénzverés és az oppidumok időrendje nem esik egybe, a keltezések tipológiaiak, és a kincsek leletkörülményei gyakran ismeretlenek. A 2003-as szintézis a 2. századtól az erődített központokhoz köti a verést és a törzsön belüli kereskedelmet; az újabb numizmatikai összegzés a legkorábbi nagyezüstöt a 3. század közepére, az oppidumok elé helyezi. A gellérthegyi sánc leégésének dák magyarázata és a verdehely feltételezése egyaránt értelmezés. A kutatás ma is vitatja, mire szolgáltak az első nehéz ezüstök, és hol verték az eraviscus denáriust.

A La Tène-kultúra terjedéséről és a törzsekről az előző szócikkek szólnak. A pozsonyi Biatec-csoportú ezüstpénzekről és a helyi elitet érő római hatásról a következő szócikk ad részletesebb képet; a római tartomány kialakulásáról pedig a Pannonia provincia megszervezéséről szóló szócikk szól. Az oppidumok és a pénzverés története így lelőhelyekből, éremtípusokból és néhány ókori szöveghelyből áll össze, és a két folyamat viszonyáról a kutatás ma is vitatkozik.

Kapcsolódó szócikkek

Források

  1. Livius XLI.1.
  2. A késő vaskor – La Tène-kor, a kelták. In: Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest, NKÖM – Teleki László Alapítvány, 2003, 192–201.
  3. A gellérthegyi oppidum déli oldalán végzett kutatások 1993–1997 között. Budapest Régiségei 35 (2002) 125–133.
  4. Kárpát-medencei kora és középső La Tène-kori telepek, 15. fejezet. In: Rural Settlement. Relating buildings, landscape, and people in the European Iron Age. Leiden, Sidestone Press, 2019.
  5. Háború és a kelta nagyezüstverés a Kárpát-medence térségében. In: Numismatica Pannonica II. Acta Numismatica Hungarica Suppl. II. Budapest, 2020, 11–20.
  6. Az eraviscus pénzverés. In: Numismatica Pannonica III. Acta Numismatica Hungarica Suppl. III. Budapest, 2021, 11–21.
  7. Questions of coin use in the Late Celtic Transdanubia.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak