Az eraviscusokat, az azalusokat és a scordiscusokat gyakran úgy említik, mint a Kárpát-medence jól körülhatárolható kelta népeit, amelyek a rómaiak érkezéséig változatlanul birtokolták szállásterületüket. A források ennél töredékesebb képet adnak. A törzsneveket ókori szerzők sorolják fel, eredetükről azonban maguk sem tudtak sokat, és a régészeti leletek, a feliratok és az érmek csak részben kapcsolhatók egy-egy névhez.
Ez a szócikk a Kr. e. 2. századtól a római korig követi a három törzs sorsát. Az évszámok nagy része írott forrásokon vagy azok modern feldolgozásán alapul; ahol egy dátum csak a 2003-as magyar régészeti szintézisből ismert, azt a szöveg jelzi.
A scordiscusok eredetéről az ókori hagyomány egyértelmű. Iustinus szerint a delphoi kudarc után, amelyet a 2003-as szintézis Kr. e. 279-re tesz, a gallok egy része a Duna és a Száva összefolyásánál telepedett le, és scordiscusoknak nevezte magát. Ugyanez a szintézis úgy tudja, hogy a Bathanatos vezette scordiscusok a 3. század közepe táján a Dráva–Száva közén telepedtek le, és megalapították Singidunumot, Belgrád elődjét; ennek ókori forráshelyét azonban nem nevezi meg.
Sztrabón szerint a scordiscusok illír és trák törzsekkel keveredve éltek. Két csoportjukat különíti el: a Nagy Scordiscusok a Noarus és a Margus, azaz a Morava között laktak, a Kis Scordiscusok azon túl, a triballusok és a moesek szomszédságában. Városaik Heorta és Capedunum voltak, és a Duna szigeteinek nagy részét is birtokolták. Sztrabón szerint leigázták az autariatákat, és évekig pusztították a dassaretiusok és a hybrianesek földjét.
A 2003-as szintézis szerint a scordiscusok a Kr. e. 2. század végétől harci sikereket arattak a dardánok, a pannonok és a moesek ellen. Ugyanez a kötet közli, hogy Rómától Kr. e. 156-ban szenvedték el első vereségüket, Kr. e. 114-ben kimber támadás érte őket, Kr. e. 88-ban pedig Scipio Asiagenus legyőzte őket. Ezek az évszámok ókori forráshely megnevezése nélkül, ebből az összegzésből ismertek, ezért óvatosan kezelendők. Visszaszorulásukkal egy időben a szintézis szerint nőtt a pannonok terjeszkedése.
A 2003-as szintézis értelmezése szerint a 114 utáni időben a Kárpát-medence északi részét a boiok, délnyugati részét a tauriscusok, déli részét a scordiscusok tartották, és a boi szövetség központja Pozsony környékén volt. Sztrabón szerint a dákok leigázták a Kritasirosz vezette boiokat és tauriscusokat, országuk egy részét elpusztították, a scordiscusokat viszont gyakran szövetségesként használták. Idősebb Plinius a Noricummal szomszédos Pelso-tó mellett a „deserta Boiorum”, a boiok pusztája nevet jegyzi fel.
A dák uralkodó, Boirebistas hadjáratainak sorrendjéről a források eltérnek. A 2003-as szintézis szerint előbb a scordiscusokat, majd egy északkelet-magyarországi tauriscus csoportot és a boiokat verte meg. Sztrabón viszont a scordiscusokat a dákok szövetségeseiként említi, a boiokat és a tauriscusokat pedig lokalizáció nélkül, együtt nevezi meg; szerinte Boirebistas a Kritasirosz alatti boiokat „teljesen eltüntette”. A boiok veresége a Kr. e. 1. század közepén – a kutatás becslése szerint a 60-as és 40-es évek között – történhetett; Sztrabón évszámot nem ad.
Ezután a források már csak széttagolt törzsneveket említenek: északnyugaton boiokat, a Dunakanyarban eraviscusokat, a Balatontól délre hercuniateseket, a Dunától keletre osusokat és cotinusokat, Erdély északi peremén anartiusokat és tauriscusokat. Plinius Pannonia népei között sorolja fel többek között az Arviatest, az Azalit, az Amantinit, a Belgitest, a Catarit, a Cornacatest, az Eraviscit, a Hercuniatest, a Latovicit, az Oseriatest és a Varcianit. A Claudius-hegy elején „Sardisci” néven említ egy népet, amelyben a kutatás egy része a scordiscusokat látja.
Az eraviscusokat Ptolemaiosz Alsó-Pannonia keleti részének északi felén helyezi el, a scordiscusokat pedig ugyanennek a déli felén. A mai kutatás szerint nagyjából a mai Pest és Fehér megye területén éltek; ezt a területet a császárkori feliratos kőemlékek lelőhelyei jelölik ki. Eredetükről az egyetlen ókori utalás Tacitusé. Ő maga sem tudja, hogy az Aravisci vándoroltak-e Pannoniába a germán Osi közül, vagy fordítva, csak azt, hogy nyelvük, intézményeik és szokásaik azonosak.
Egy másik helyen ugyanő az osusokat pannon nyelvük alapján nem-germánnak mondja. Tacitus osusainak lakóhelye nem világos, ezért a vándorlás iránya sem. A kutatás egy része névetimológia alapján, az Arrabo és az Aravisci név hasonlósága miatt a Rába vidékére helyezte korábbi lakhelyüket, más része a sírköveken ábrázolt női viselet, kocsik és nevek alapján a Lajta vidékére. Eredetükről a kutatás szerint csak feltevések vannak.
A mai álláspont szerint az eraviscusok korábban boi fennhatóság alatt álló, talán rokon törzs lehettek, amely a boi–dák háború után költözött mai lakhelyére. Erre utal, hogy régészeti hagyatékuk a tárgytípusok alapján csak a Kr. e. 1. század közepétől követhető megszakítás nélkül a római korba. A római foglalás előtt a Gellérthegyen állt oppidumuk. Innen a Kr. u. 1. század első évtizedeiben biztosan leköltöztek, a hegy lábánál a tabáni erődítetlen telep és több budai „falu” azonban túlélte az oppidumot.
A gellérthegyi és a tabáni leletanyag összevetése alapján az oppidum elhagyása Augustus uralkodásának vége felé, valószínűleg békésen történt; ez értelmezés. Az eraviscusok pénzverése az egyetlen a Kárpát-medencében, amely tisztán római mintára, római pénzláb szerint készült. Két típuson a törzsnév is olvasható, RAVIS, illetve IRAVISCI alakban, más érmeken Domisa és Duteuti személynév áll. A pénzverés legkorábban a Kr. e. 1. század utolsó évtizedeiben kezdődött.
Eraviscus pénz telepekről nem került elő, csak kincsekből és szórványként, például az 1901-ben talált lágymányosi és az 1796-ban talált biai kincsből. Ezért a kutatás egy része szerint a pénzverés célja inkább politikai lehetett: presztízs vagy talán Rómával szövetséges csapatok fizetése. Az oppidumról és a pénzverésről részletesen a következő szócikk szól. Az eraviscusok legkésőbbi említései a Gellérthegyen állított, Iuppiter Teutanusnak szentelt fogadalmi oltárokon olvashatók, a Kr. u. 3. század végéig.
Ezeket az oltárokat az aquincumi duumvirek a császár és a civitas Eraviscorum üdvéért minden év június 11-én állították. A Gellérthegy így a római korban is az eraviscusok törzsi vallási központja maradt. Az oltárok a Kr. u. 2–3. századból valók; állítóik között a közösség augurjai és Aquincum elöljárói is szerepelnek. A feliratos kőemlékek a civitas Eraviscorum kivételével rendkívül ritkán említik a civitasokat, a korai civitasok listáját Pliniusból ismerjük.
Az eraviscus területre jellemző a Kr. u. 2. században elterjedt kocsitemetkezés, amelyben a halottat kocsival és lovakkal temették el. A kutatás egy része szerint ez a csak részben romanizált, gazdag vidéki eraviscus törzsi arisztokrácia szokása volt. A boi és az eraviscus sírköveken utazásábrázolások láthatók. Pátyon és Budaörsön egyszerű La Tène falvakból a Kr. u. 1–2. század fordulójára virágzó, kőépületes telepek lettek.
Az azalusokról jóval kevesebbet tudunk. Plinius Pannonia népei között említi az Azalit. Brigetio régészeti összefoglalója szerint a város tágabb környékén „illír eredetű, keltizált” azalus törzs élt, amelyet a rómaiak az alávetett jogállású civitas Azaliorumba szerveztek; Brigetio neve a kelta ’brig’, azaz vár szóból ered. Az illír eredet és a keltizálódás azonban értelmezés, mert az ókori forrás csak a nevet adja. Egy eraviscus dénár-utánzattípust a numizmatikai irodalom „Azalii-típusnak” nevez.
A 2003-as szintézis szerint Pannonia meghódítása Kr. e. 35 és Kr. u. 46–49 között négy részletben történt; a Balatontól nyugatra eső terület Kr. e. 15-ben, a Dunántúl keleti része Claudius alatt került katonai megszállás alá. Más nézet szerint Pannonia jogilag Augustus uralkodásának végén jött létre, és az egész Dunántúl római uralom alá tartozott, de a katonai megszállás nem terjedt ki a Duna vonaláig. A vita ma a római fennhatóság módjáról szól.
A bennszülött lakosságot civitasokba szervezték, eleinte praefectus civitatis felügyelete alatt, később helyi praepositusok vezetésével; a szervezés legkésőbb Kr. u. 8-ban, a pannon–dalmata lázadás első szakasza után kezdődhetett. Néhány törzsi vezető korai római polgárjogot kapott, ezt két felirat őrzi, ami szövetségi kapcsolatra utalhat. A római források nem említenek harcot a Drávától északra, pusztítás régészeti nyoma sincs, ezért a kutatás egy része szerint az eraviscus terület békésen került római kézre.
A Duna és a Száva vidékén megtelepedett scordiscusok sorsáról Sztrabón azt írja, hogy sokáig hatalmon voltak, majd a rómaiak leigázták őket, és az egykor legerősebb népek, köztük a gallok közül a boiok és a „scordistae”, teljesen megtörtek vagy eltűntek. Ptolemaiosz azonban Alsó-Pannonia déli részén még scordiscusokat említ. A kelta törzsek a 2003-as szintézis szerint néhol a Flavius-korig, a belső területeken azután is megőrizték önállóságukat.
A viták forrása, hogy a törzsekről szóló ókori adatok rövidek, és egymásnak is ellentmondanak. Tacitus nem tudta, honnan jöttek az eraviscusok, az azalusokról Plinius csak a nevet adja, a scordiscusok és a dákok viszonyát pedig Sztrabón másként írja le, mint a 2003-as szintézis. Több évszám csak modern összegzésből ismert. Az illír, a kelta és a pannon címke egy-egy törzs esetében maga is értelmezés, nem az ókori források megállapítása.
A kelták beköltözéséről és a La Tène-kultúra terjedéséről az előző szócikk szól, a gellérthegyi oppidumról és a kelta pénzverésről a következő, a római tartomány kialakulásáról pedig a Pannonia provincia megszervezéséről szóló szócikk. Az eraviscusok, az azalusok és a scordiscusok története így ókori névsorokból, néhány feliratból, érmekből és lelőhelyekből áll össze, és eredetükről, egymáshoz való viszonyukról a kutatás ma is vitatkozik.
