Vértesszőlőst gyakran az első magyarországi emberek lelőhelyeként emlegetik. A leletek ennél óvatosabb és érdekesebb képet adnak. A lelőhely kőeszközei vadászatra alkalmatlanok, a hús megszerzésének módja nem ismert, a tűz gyújtásáról pedig csak spekulatív következtetés létezik. A lelőhely kora, emberének besorolása és a tűzhelyek eredete egyaránt vitatott, ezért Vértesszőlős inkább kérdések sorát nyitja meg, mint egy kész történetet.
Vértesszőlős kis község Tata és Tatabánya között, a Gerecse lábánál. A községi kőbányát az 1900-as évek elejétől ismerték az őslénykutatók, régészeti leletre azonban 1962-ig kellett várni, amikor a bányában égett csontokra figyeltek fel. A lelőhelyet 1963 és 1968 között tárták fel, a Magyar Nemzeti Múzeum bemutatóhelyet épített rajta. A kutatás Vértesszőlőst Magyarország mindmáig egyetlen hiteles alsópaleolit telepének, egyben a leggazdagabb hitelesen feltárt alsópaleolit lelőhelynek tartja.
A telep különleges környezetben jött létre. Langyos vizű források mésztufa-medencéket építettek, a kiszáradt, meredek falú medencék pedig ideális telephelyet kínáltak. A medencék méretét a lelőhely két összefoglaló leírása eltérően adja meg, mintegy 8 és 12 méter közötti átmérővel. A bemutatóhely medencéjébe az emberek ötször tértek vissza, a visszatérések között hosszú szünetekkel. Vértesszőlős tehát nem egyetlen, folyamatosan lakott telep, hanem többször felkeresett hely volt.
Az eszközöket a közeli Által-ér kavicsaiból készítették, nagyjából fele-fele arányban kvarcitból és kovából. A lelőhelyről mintegy 8 900 kavicseszköz került elő, ezek közül 5 800 sorolható típusba. Az eszközök aprók: az egyik leírás 26–28 milliméteres átlaghosszt, a másik 3–4 centimétert ad meg, ami nagyságrendben egyezik. Fegyvernek minősülő tárgy nincs köztük. A felsőbb rétegekben gondosabb kivitelezés figyelhető meg. Mintegy száz nagyobb csontszilánkot retusálással eszközzé alakítottak, köztük egy csontszakócát.
A csontanyag alapján a leggyakoribb zsákmány a ló volt, mellette őstulok, bölény, szarvas és őz, a ragadozók közül farkas és medve. Korjelző állat az óriáshód és a kardfogú tigris; a döntő faunisztikai bizonyíték, az óriáshód maradványa 1963-ban került elő. A fauna alapján végzett becslés szerint az alsó kultúrrétegbe 15 és 30 ezer kilogramm közötti élősúlyú zsákmány került. Ez számítás, nem közvetlen megfigyelés.
Az állatokat a medencén kívül nyúzták és darabolták fel, itt feldaraboló hely működött. A mésztufa a forráshoz inni járó állatok lábnyomait is megőrizte. Hogy a húst hogyan szerezték, nem tudjuk: a leletek alapján egyaránt lehetséges az aktív vadászat és az elhullott tetemek hasznosítása, a dögevés. A virágpor és a levéllenyomatok erdei fenyőt, tölgyet, juhart, szilt, vadrózsát és orgonát mutatnak, köztük mai kultúrnövények, a szőlő és az almafélék vad őseit.
A lelőhely különleges jelenségei a tűzhelyek. Ezeket apróra tört, friss állatcsontból rakták, sugaras elrendezésben. Méretüket a két leírás eltérően adja meg, mintegy 30 és 60 centiméter között. Faszén nincs bennük, és csak a legalsó kultúrrétegben fordulnak elő. A harmadik, úgynevezett lábnyomos telepen egy szokatlanul nagy, mintegy másfél méter széles csonttűzhely is előkerült. Az ásatás vezetője a csonttüzelést azzal magyarázta, hogy a zsíros csont nagyobb hőt ad, és tovább izzik.
Egy 1965-ös helyszíni kísérletben a csonttűz két nap múlva is izzott. A kutatás szerint az ember a tüzet valószínűleg még nem tudta meggyújtani, csak őrizte és táplálta. Ezt a lelőhely egyik kutatója is „általánosan elfogadott, ám igencsak spekulatív” értelmezésnek nevezi. Egyes kutatók ennél tovább mennek: vitatják a tűz nyomainak mesterséges eredetét, a keltezést, illetve azt, hogy a csontok fekete színe valóban égéstől ered-e.
Az emberi maradványok szerények: egy gyermek tejfogának töredékei és egy felnőtt férfi tarkócsontja, amelyet a szakirodalom „Sámuel” néven említ. A tarkócsonton erős tarkótaraj látszik, és nagy agytérfogatra utal. Besorolása vitatott. A kutatásban Homo erectusként, „Homo erectus seu sapiens palaeohungaricus” néven, újabban Homo heidelbergensisként is szerepel, egy összegzés szerint pedig a Homo sapiens felé vezető úton állt. Egyetlen fajnév sem tekinthető eldöntött ténynek.
A lelőhely kora szintén vitatott. A kőbánya állatcsontjait őslénytani alapon 400–500 ezer évesnek tartották. Egy régészeti összefoglaló szerint az első megtelepedés mintegy 350 ezer éve, a Mindel-glaciális egy meleg periódusában történt, egy másik ugyanabban a kötetben „közel félmillió” éves leletekről ír. A travertínó régebbi urán-tórium mérései 350 ezer évet adtak, más korábbi mérések 202 ezer és több mint 350 ezer év között szórtak.
Egy 2015-ös előzetes közlés, egy szakmai lektoráláson át nem esett konferencia-összefoglaló új urán-tórium méréseket ismertetett. Eszerint a tarkócsontot befoglaló travertínó mintegy 315 ± 72 ezer éves, a lábnyomos felszín keleti folytatása 310 ± 30, a legalsó kultúrréteg alsó része 328 ± 28 ezer éves. Ugyanez a közlés izotópos mérés alapján mintegy 17 fokos, 13 és 21 fok közötti vízhőmérsékletet becsült a travertínó képződésének idejére.
A lelőhely korát így a források tág sávban adják meg: a régebbi mérések legalacsonyabb, 202 ezer éves értékétől a „közel félmillió” évig. A lelőhely egyik kutatója szerint az abszolút adatok a módszertől, a mintavétel helyétől és az értelmezéstől függően „nagyon szóródnak”, és a „rövid” és a „hosszú” kronológia hívei közötti vitában ő sem foglal állást. A korábbi, faunán alapuló „Inter-Mindel” besorolást a 2015-ös közlés szerint újabb vizsgálatok megkérdőjelezték.
Vértesszőlős után hosszú szünet következett: a neandervölgyiek első csoportjai a kutatás szerint 200–250 ezer évvel később jelentek meg. A középső paleolitikum mintegy 100 ezer éve, a Riss–Würm interglaciális végén kezdődött, és kb. 36 ezer éve ért véget. Nyomai két gócban sűrűsödnek: a Dunántúli-középhegység keleti részén, Érdtől Tatáig, valamint a Bükkben, közöttük elszórt gyűjtőpontokkal. Ebből a korszakból Magyarországon csak neandervölgyi csontmaradványok kerültek elő.
Az érdi lelőhely egy völgyfőben fekszik, és a Charentien-kultúrához tartozik. A 250 négyzetméteres felületen két réteg került elő, a felsőben öt szinttel: egyazon kultúra képviselői 50 ezer év alatt hatszor tértek vissza ide. Az alsó szinteken barlangi medve, később vadló és gyapjas orrszarvú, alkalmanként mamut, szamár és szarvas a zsákmány; az eszközök kvarcitkavicsból készültek. A feltárás csonthalmazai alapján felmerült, hogy a húst tartalékolták. A felső réteg teteje alig idősebb 40 ezer évnél.
Tatán az Öregtó melletti hévforrásnál az 1910-es, majd az 1960-as években és azóta is ástak. A zárt medencékben többször megtelepedtek, egy összegzés szerint úgy 50 ezer évvel ezelőtt. Az apró, átlagosan 3 centiméteres kovaeszközök itt is az Által-ér kavicsaiból készültek, a zsákmány főleg mamutborjú volt. A „csurunga” mamutfoglemezből készült lapos, ovális tárgy, amely az ausztrál zúgattyúkra emlékeztet; funkciója értelmezés. A tatai travertínó mintegy 100 ezer éves urán-sor kora a kőzetre vonatkozik, nem a régészeti rétegre.
A Pilis, a Vértes és a Gerecse barlangjaiból ismert a Jankovich-kultúra, névadója a Bajót melletti Jankovich-barlang. Jellemzői a levél alakú, kétoldali megmunkálású eszközök; idősebb fázisa a Riss–Würm interglaciális végére vagy a Würm elejére, fiatalabb fázisa 40 és 50 ezer év közé esik. Nyersanyaga a Zemplén–Bükk vidékéről és a Fehér-Kárpátokból is származott. A Budapest melletti Remete-felső-barlangban talált két neandervölgyi alsó metszőfog a kutatás szerint azt jelzi, hogy ezeket az eszközöket neandervölgyiek készítették.
A Bükk déli részén fekvő Subalyuk-barlangot 1932. február 8. és szeptember 30. között teljesen feltárták. Alsó rétegei a kutatás becslése szerint az eemi interglaciálistól a weichseli glaciális korai szakaszáig, a felsők az interpleniglaciális elejéig terjednek; ezt abszolút keltezéssel még meg kell erősíteni. Alul tipikus moustieri, felül Quina-típusú moustieri ipar jelentkezik. A barlangot szezonális táborként és vadászállomásként használták, közben farkasok, barlangi hiénák és barlangi medvék odúja is volt.
A felső rétegből egy felnőtt – egy összegzés szerint nő – és egy gyermek neandervölgyi maradványa került elő, amelyet ugyanez az összegzés „Magyarországon a legteljesebb ősemberlelet”-nek nevez. Hogy eltemették-e őket, a felfedezés óta vitatott; erről és a maradványok közvetlen keltezéséről az előző szócikk szól. A Bükk keleti lábánál, Sajóbábony környékén főleg felszíni gyűjtésből ismert a bábonyi ipar kétoldali megmunkálású eszközeivel; a kutatás egy része szerint a Szeleta-barlang leletei ennek legfiatalabb fázisát képviselik.
A Szeleta-barlang alsó rétegében erősen görgetett kövek, kőszáli kecske és ló maradványai voltak; egy régebbi, kalibrációt nem jelölő radiokarbon-adat szerint a réteg 44 ezer évnél idősebb. Egy 2016-os gyorsítós radiokarbon-sorozat a szeletai ipart 41 500 és 44 000 kalibrált év közé teszi, és a késői neandervölgyieknek tulajdonítja. Az Eger–Kőporos-tetőn és Miskolc-Avason feltárt átmeneti leletegyüttesek kora sem rétegtanilag, sem radiokarbonnal nem határozható meg. A bükki lelőhelyek kőzetei részben a Fehér-Kárpátokból, elvétve Dél-Lengyelországból és a Prut vidékéről érkeztek.
A viták két csoportba rendeződnek. Vértesszőlős létezése, eszközei és tűzhelyei nem kétségesek, a kora, emberének besorolása és a tűzhelyek mesterséges eredete viszont igen. A középső paleolitikumban az a kérdés, eltemették-e a subalyuki neandervölgyieket, és kik készítették a bükki leveles eszközöket: a Jankovich-kultúránál a Remete-felső-barlang fogai a neandervölgyieket jelzik, a szeletai iparnál ez csak keltezésen alapuló következtetés. A lovasi festékbánya kora és kulturális helyzete szintén vitatott.
Ez a szócikk Vértesszőlőst és a középső paleolitikumot, a neandervölgyiek korát tárgyalta. A Kárpát-medence paleolitikus lelőhelyeinek áttekintését, a kutatás kezdeteit, a Szeleta-barlang és az Istállós-kői-barlang körüli vitát, valamint a jégkor végének, gravetti kori vadászait az előző szócikk mutatja be. Az őskőkort később az újkőkor követte; ennek két korai kultúrájáról, a starčevo–körösi kultúráról és a vonaldíszes kerámia népeiről szóló szócikkek szólnak.
