A „vonaldíszes kerámia népei” kifejezés könnyen azt a képet kelti, mintha egyetlen nép érkezett volna valahonnan, hogy aztán meghódítsa és földművelővé tegye Közép-Európát. A cím azonban régészeti kultúrákat jelöl, nem népeket vagy etnikumokat. A kutatás többsége szerint a vonaldíszes kerámia kultúrája a Kárpát-medencében alakult ki, és innen terjedt el Közép-Európa nagy részén. Az viszont máig vitatott, kik alakították ki, és mikor: helyi vadászok és gyűjtögetők, délről érkezett bevándorlók, vagy a kettő együtt.
A nemzetközi szakirodalom a kultúrát LBK-nak, a német Linearbandkeramik rövidítésével nevezi. Magyarországon két nagy csoportját különítik el: a dunántúli vonaldíszes kerámiát (DVK) és az alföldi vonaldíszes kerámiát (AVK); a cím többes száma éppen ezt a kettősséget fedi. A vonaldíszes kerámia Közép- és Nyugat-Európa nagy részén a legkorábbi újkőkort képviseli. Elterjedését a források különbözőképpen írják le: Hollandiától Ukrajnáig, illetve a Párizsi-medencéig és Ukrajnáig.
A kutatás az 1920-as évek végén még a vonaldíszes kerámiát tartotta a legkorábbi magyarországi újkőkori kultúrának. Az 1940-es években derült ki, hogy a Körös-kultúra megelőzi; erről az előző szócikk szól. Azóta a kérdés az, hogyan kapcsolódik a vonaldíszes kultúra a korábbi Körös- és Starčevo-kultúrához. Az Alföld déli részén egy 2003-as összegzés szerint a Kr. e. 6. évezred második felében, mérési módszer megjelölése nélkül, a Maros völgyétől északra vonaldíszes telepek álltak, például Hódmezővásárhely határában és a Tisza–Maros szögében, délre pedig a Vinča-kultúra élt.
Egy másik 2003-as összegzés szerint a Kr. e. 6. évezred középső harmadában, mérési módszer megjelölése nélkül, az északi területeken új kultúra keletkezett, amely gyors terjedéssel, a kutatás többsége szerint innen kiindulva, Európa nagy részére eljutott. Kialakulási fázisa a késő Starčevo-kultúrával párhuzamos. Előzménye ugyanezen összegzés szerint a Starčevo-közösségek és az északabbra élő népek egymás mellett élése volt, amiről átmeneti leletanyagok tanúskodnak Zalaegerszegen és Szentgyörgyvölgy-Pityerdombon.
Szentgyörgyvölgy-Pityerdomb a Kerka völgyében fekszik. Itt két favázas, földfelszíni ház nyomai kerültek elő, amelyeket hosszanti gödrökből és tapasztásmaradványokból rekonstruáltak, továbbá mintegy 15 000 cseréptöredék. A kerámia erős rokonságot mutat a Balaton-vidéki késő Starčevóval, a kőeszközök szinte kizárólag bakonyi, szentgáli vörös radiolaritból készültek. Tíz radiokarbon-mérés kalibrált eredménye Kr. e. 5480 és 5340 közé esik. A szentgáli radiolarit osztrák, morva, sőt közép-németországi vonaldíszes lelőhelyeken is előkerült.
A kutatás egy része „integrációs” modellel magyarázza a kialakulást. Eszerint a dunántúli vonaldíszes kultúra korai, úgynevezett formatív szakaszában lényegében átmeneti kőkori, vadászó-gyűjtögető gazdálkodás folyt, amelyet a bevándorló késő Starčevo-csoportok hozta újkőkori „csomag” egyes elemei egészítettek ki. Sok kis lelőhely mocsaras, földművelésre alkalmatlan területen fekszik. A modell szerint négy-öt nemzedéknyi időszak telt el úgy, hogy a letelepült életmód még nem volt magától értetődő.
A régebbi kutatásban általános volt az a nézet, hogy a dunántúli vonaldíszes kultúra egy délkeleti forrásterületből, gyakran a Körös-kultúra átalakulásából jött létre. Egy 2002-es tanulmány szerint azonban a kettő anyagi kultúrája, gazdálkodása és életmódja nyilvánvalóan eltér, így a vonaldíszes kultúra több forrásból, részben a saját területén belüli fejleményekből, erős őshonos elemekkel alakulhatott ki. A Bécs melletti Brunn am Gebirge–Wolfholz lelőhely legkorábbi része előzetes, kalibrált adatok szerint Kr. e. 5620 és 5360 közé keltezhető.
Brunn am Gebirge kerámiája szerves anyaggal soványított, kőeszközei „mezolit stílusúnak” is tekinthetők, és legalább két mintegy 20 méteres hosszúház is előkerült ott. A régészeti genetikai vizsgálatok viszont a bevándorlás felé billentik a mérleget. Egy 2016-os összegzés szerint az ősi DNS vizsgálata „erősen felélesztette” azt a régi elképzelést, hogy a hosszúházak terjedése új népesség terjedésével járt együtt. A Kárpát-medencében a Starčevo és a vonaldíszes kultúra között génállomány-eltolódás és folytonosság egyaránt látszik.
Ugyanez az összegzés hangsúlyozza, hogy a minták földrajzi lefedettsége hiányos, és nincs ok teljesen elvetni az őshonos népesség részvételét. Egy 2015-ös genetikai vizsgálat szerint a közép-európai földművelést a Kárpát-medencében kialakult vonaldíszes kultúra teremtette meg, genetikai háttere azonban „még tisztázatlan”; a földművelés kezdeti terjedésében anyai és apai folytonosság látszik. Egy 2017-es genomszintű elemzés szerint az átmenetek szinte mindegyikénél kimutatható keveredés, a vadász-gyűjtögető ősök aránya pedig helyenként és időben változott.
Az időrend is átalakult. A kalibrált radiokarbon-adatok szerint a formatív szakasz Kr. e. 5600/5500 és 5400/5350 között, a korábbi vonaldíszes szakasz, a Bicske–Bíňa és a Milanovce fázis nagyjából Kr. e. 5450 és 5300/5250 között tartott. A késő szakasz Kr. e. 5300/5250-től 5000/4900-ig tartott; északon a kottafejes, majd a zselízi, délen a keszthelyi kerámia jellemzi. A periodizáció kerámiastílusokon és radiokarbon-adatokon alapul, a korábbi szakasz határai csak durva becslések.
Egy 2016-os bayesi modell a formatív szakasz kezdetét 95 százalékos valószínűséggel Kr. e. 5625 és 5480 közé teszi, kalibrált értékként. Ugyanez a modell a hosszúházépítés elterjedését, vagyis az átmenetet a legkorábbi vonaldíszes kultúrába, Kr. e. 5395 és 5320 közé helyezi. A hosszúházak közép-európai „diaszpórája” így nem korábbi a Kr. e. 54. századnál, ami a modell készítői szerint „jelentősen későbbi”, mint a hagyományos vélekedés.
A dunántúli vonaldíszes kultúra több mint 500 lelőhelyről ismert. Nagyméretű falvakban, nagycsaládi hosszúházakban éltek, irtásos-égetéses földművelést és állattartást folytattak, ezért a kutatás szerint gyakran változtattak helyet. Telepeik vízközeli dombhátakon hosszan elnyúlnak. Hasonló építmények a Rajnától a Dnyeszterig ismertek. Nyugat-Magyarországról ma mintegy 150 házalaprajz ismert, 1990 előtt csak néhány volt; több mint százban dokumentálható a faváz, és 93–95 százalékuk a késő szakaszra keltezhető.
A késő szakaszban a telepek termékeny lösz-platókra kerültek, nagyobb közösségekkel és kizárólag földművelésre épülő gazdasággal. Balatonszárszó–Kis-erdei-dűlőn az M7 autópálya építése előtt, 2000 és 2006 között 10 hektárt tártak fel: a 48 favázas házmaradványból 44 a késő szakaszhoz tartozik, ebből 43 a sűrűn beépített déli részen állt. Mosonszentmiklós–Egyéni földeken az M1 autópálya nyomvonalán 1993–94-ben egy 80 méter széles sávban mintegy 6 hektárt ástak ki.
Mosonszentmiklóson egy 600 méteres homokdombon, egy patak két oldalán álltak a házak. Nem egy ház hossza elérte a 40 métert, szélessége 6–8 méter volt, a 30–50 centiméteres oszlophelyek három sorban követték egymást, az épületek nagyjából észak–déli tájolásúak. A tapasztóagyagot a falakat kísérő árkokból vették. A kutatás értelmezése szerint egy-egy hosszúházban egy 15–20 fős nagycsalád élt. A legtöbb kerámia kottafejes, és a telepet a kultúra élete során megszakításokkal lakták.
Az Észak-Alföldön az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrája alakult ki, korai szakaszát egy 2003-as összegzés mérési módszer megjelölése nélkül a Kr. e. 6. évezred közepére teszi. Az ismereteket Mezőkövesd és Füzesabony autópálya-ásatásai gyarapították. Füzesabony–Gubakút telepét 1993-ban terepbejáráson találták meg az M3 nyomvonalán, és 1995–1996-ban tárták fel. Házai háromosztatúak, 4×3 oszlopos fővázzal, mintegy 6 méter szélesek és 14–16 méter hosszúak, vesszőfonatos, tapasztott fallal.
Gubakúton a házak négy sorban álltak, a sírok a házak sarkainál, egyesével vagy két-három fős csoportokban kerültek elő. Százezres nagyságrendű cseréptöredék, csonteszközök – tűk, árak, kanalak, vésők, sarlónyelek –, kőbalták, pengék és gyöngyök egészítik ki a leletanyagot. A telep szerkezete a Dunántúltól a Rajnáig és a Párizsi-medencéig ismert vonaldíszes településszerkezettel rokon. Tizenöt radiokarbon-minta alapján Kr. e. 5500 és 5200 közé keltezik, a kalibráció jelölése nélkül.
A dunántúli vonaldíszes kultúrának Magyarországon eddig nem kerültek elő temetői, csak szórványos sírok és „különleges leletkomplexumok”, egységes fektetési irány nélkül. Az alföldi kultúrából mintegy kétszáz temetkezés ismert a településeken belül, főleg a házak melletti szabad területen. A halottakat bal oldalukra fektették, fejjel délkelet felé; a rítus nagy területen egységes, a sírok többsége melléklet nélküli, de okkeres és ékszeres halottak is vannak.
Az alföldi kultúra jellegzetes leletei a lapos, „deszkaszerű”, háromszögletű arcú idolok, például Dévaványáról; hogy ezek maszkot ábrázolnak, csak felvetés. Szederkény-Kukorica-dűlőn, a Délkelet-Dunántúlon a Vinča-kultúra és a vonaldíszes kultúra kerámiája együtt, minden telepzónában vonaldíszes típusú hosszúházakkal került elő. Egy bayesi modell kalibrált adatai szerint a telep Kr. e. 5360–5305 körül kezdődött, és 5210–5165 körül ért véget. A kutatás szerint a Kr. e. 54. századi gyors változás idején az identitások „képlékenyek” voltak.
Egy 2003-as összegzés szerint a dunántúli kultúra a Kr. e. 6. évezred végére, mérési módszer megjelölése nélkül, kis helyi egységekre vált: a Keszthely-csoportra, a kottafejes kerámiára és a Zseliz-kultúrára, amelyek az alföldi Szakálhát-kultúrával is párhuzamokat mutatnak. A késő neolit Lengyel-kultúrát a kutatás a dunántúli vonaldíszes kultúra „genetikus utódának” tartja, régészeti, nem DNS-értelemben. Az Alföldön később Szakálhát, Esztár, Tiszadob, Bükk és Szilmeg helyi csoportjai következtek.
A vita tehát nem a kultúra kárpát-medencei kialakulásáról, hanem a kialakítók személyéről és az időrendről szól. A régészeti adatok egy része helyi átalakulásra, a genetikai eredmények inkább bevándorlásra utalnak, a minták azonban hiányosak. A 2003-as összegzések évezred- és évszám-adatainál a kalibráció nincs megadva, ezért a kalibrált adatokkal nem vethetők közvetlenül össze. Az előzményekről a starčevo–körösi kultúráról szóló szócikk, a tiszántúli földművelés kezdeteiről a következő szócikk szól.
