Az ezredéves kiállítás
A közkeletű kép szerint az 1896-os ezredéves kiállítás világkiállítás volt, egyetlen hivatalos pavilonzárral, és a megnyitó napján már teljes leltárral állt. A korabeli törvények és a hivatalos kalauz azonban nemzeti országos tárlatról beszélnek; a zárónap, az épületszám és a beépített terület forrásonként eltér. A városligeti tárlat története a forrásfüggő számokból és dátumokból áll össze.
Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter 1891. október 31-én nyújtotta be az országos nemzeti kiállításról szóló törvényjavaslatot. Az 1892. évi II. törvénycikk 1. §-a kimondta: „Az 1895. évben Budapesten általános országos nemzeti kiállitás tartatik.” A rendezést a kereskedelemügyi miniszterre bízta. Baross indokolása szerint a tárlatnak nemzetinek kellett lennie, nem világkiállításnak: „az, a mit felmutatni tudunk … legyen a miénk”. A javaslat tehát már a törvény előtt a nemzeti keretet rögzítette.
Baross Gábor 1892. május 10-én meghalt; utóda Lukács Béla lett a kereskedelemügyi tárca élén. Az országos bizottság első ülése 1892. december 11-én volt. Lukács 1893. január 7-én beadott javaslatában egymillió forint biztosítéki alapot és 1896-ra halasztást kért. Az 1893. évi III. törvénycikk 1. §-a szerint biztosítéki alap létesül, „mely alaphoz az állam 1.000,000 forinttal járul”; a 3. § pedig kimondja: „E kiállitás … 1896-ban tartatik meg.”
A hivatalos kalauz szerint a halasztás „korántsem azért … mintha a kiállítás 1895-ben nem volna létesíthető, hanem a millenniumra való tekintetből”. Az 1893. évi törvény indokolása ugyanezt a keretet erősíti, amikor a költségek fedezését és az időpontot együtt szabályozza. A törvényi dátum tehát az 1892. évi szövegről az 1893. évi cikkre vált; a két törvény együtt olvasható. A nemzeti elv a későbbi szervezésben is megmaradt, és a kalauz ezt a szándékot a kiállítás kerete mellett ismételten rögzíti.
A kiállítás a Városligetben állt; a főváros a területet átengedte a rendezés céljára. A bekerített terület a műcsarnokkal együtt a kalauz szerint ötszázhúszezer négyszögméter; az állatkiállítási terület nincs beleszámítva ebbe a keretbe. A beépített területnél a kalauz hozzávetőleg százhúszezer négyszögmétert ír, a Pallas nagy lexikon korabeli melléklete közel száznegyvenezret. A két közelítés forrásonként különbözik, ezért a beépített terület méretét nem lehet egyetlen számra zárni.
A kalauz kétszázharminc épületet és építési objektumot említ, köztük a gépcsarnokot, az iparcsarnokot, a mezőgazdasági csarnokot és a történelmi főcsoport épületeit. A Pallas ugyanebben a korszakban kétszáznegyven pavilonról beszél, tehát a szám forrásfüggő. Öt főkapun lehetett belépni; az első főkapu az Andrássy-úttal szemben állt. A terület reggel nyolctól éjjel tizenegyig, az épületek reggel kilenctől délután hétig voltak nyitva; augusztustól az igazgatóság órájáig. A két korabeli összefoglaló tehát más egységgel és más számmal mér a pavilonokra.
A költségvetés előirányzata a kalauz szerint négymillió-háromszáznyolcvanezer forint. Az állam egymillió forinttal járult hozzá az 1893. évi törvény alapján; Budapest százezer forintot adott a rendezéshez. Általános szabály szerint csak a magyar korona területén termelt vagy készült tárgyak állhattak ki, meghatározott kivételekkel. A külföldi világkiállítási mintát a szervezés szándékosan nem követte, hanem hazai keretet rajzolt. A kalauz ezt a nemzeti elvet a beosztás és a tárgyak köre mellett is hangsúlyozza, a törvényi előkészítéssel összhangban.
Két főcsoport volt: a történelmi kiállítás és a jelenkori kiállítás. A történelmi főcsoport a honfoglalástól korszakonként mutatta a kulturális fejlődést: okmányokat, eszközöket, műalkotásokat, az egyházi élet, a magánélet és a hadviselés emlékeit. A jelenkori rész számos ipari és művelődési csoportot fogott össze a kalauz beosztása szerint. A két keret együtt adta a városligeti tárlat szerkezetét; a megnyitás a kalauz szerint az ünnepségsor első napjaként kapcsolódik ehhez a kerethez.
A történelmi főcsoport igazgatója Szalay Imre, főelőadója Czobor Béla volt; Szalay 1894. október 18-án került a csoport élére. Németh Imre igazgató 1895. január 20-án meghalt. A kereskedelemügyi miniszter Alpár Ignáczot bízta meg a történelmi csoport összes épületének tervezésével és művezetésével; a belső díszítést Schickedanz Albert kapta. Az 1896-os történelmi épületcsoport többek közt Vajda-Hunyad várának motívumait is felhasználta kiállítási épületként. A későbbi állandó kőépület és a Hősök tere emlékműve külön történet, nem ennek a tárlatnak a folytatása.
A hivatalos kalauzt Gelléri Mór, kiállítási titkár és a sajtóosztály főnöke szerkesztette; a történelmi ismertetést Czobor Béla írta. A történelmi főcsoport igazgatósága 1896-ban adta közre a történelmi katalógus első füzetét, hivatalos adatok alapján. Ez a füzet a román és csúcsíves épület egytől ezerkilencszáznyolcvannégyig számozott tárgyait közli. Az előszó 1896. május 30-án kelt, tehát a megnyitás után egy hónappal jelent meg nyomtatásban, és a tárlat közben készült leltárt rögzíti.
A katalógus előszava szerint a bemutatott hazai emlékek száma „eddig még soha együtt nem Volt”. Ugyanakkor 1896. május 30-án a renaissance-épület és az ősfoglalkozás pavilonjainak második füzete még sajtó alatt állt; az előszó szerint „második füzet már sajtó alatt Van”. A nyomtatott leltár tehát fokozatosan készült, nem egyetlen nyitó napi zárral. A „minden tárgy már a megnyitó napján teljes leltárban állt” kép a katalógusból nem adódik.
A kiállítást 1896. május 2-án I. Ferenc József nyitotta meg a Városligetben. A kalauz szerint ez az ezredéves ünnepségsor első napja volt; I. Ferenc József az ezredéves ünnepek fővédnökeként nyitotta meg az országos kiállítást. A megnyitás napja a kalauzban és a Pallas-mellékletben egybehangzó; a helyszín – a Városliget – ugyancsak közös a két korabeli összefoglalóban. A nyitó nap forrásilag stabilabb, mint a zárás, és a kalauz ünneprendje is ezzel a nappal indít.
A zárás napja ugyanazon 1896-os kalauzon belül is kétféleképpen jelenik meg. A látogatói tudnivalók szerint a kiállítás 1896. évi május hó 2-án nyílik, és „október második felében záratik be”, nap nélkül. Az ünneprend viszont azt írja: „Október 31-én az ezredéves kiállítás ünnepélyes berekesztése lesz.”; a Pallas ugyanezt a napot adja. A két megfogalmazás forrással együtt áll; nap szerinti egyetlen helyes záró dátum ezért nem állítható. A május 2-i nyitó nappal szemben a zárás tehát nyitva marad.
Köznapi belépő a kalauz szerint egy korona, vasárnap hatvan fillér volt. A megnyitási ünnepély belépője tíz korona, a megnyitás napján négy korona. Tizenkét éven aluli gyermek csak felnőtt felügyeletével léphetett be; négy éven aluli egyáltalán nem. Dohányzás az épületekben tilos volt. Az 1885-ös budapesti országos kiállításnak a kalauz szerint egymillió-hétszázötvenkilencezer-háromszázhatvannyolc fizető látogatója volt; ez összehasonlító adat, nem az 1896-os záró mérleg, amelyet a korabeli kalauz és a Pallas nem közöl.
A kutatás egy része a pavilon- és területadatokat a korabeli lexikon összefoglalóiból veszi át; mások a hivatalos kalauz számsorát tartják elsődlegesnek. Először is a kétszázharminc épület és a kétszáznegyven pavilon nem ugyanaz a mérési egység. Másodszor a beépített terület százhúszezer és száznegyvenezer négyszögméteres közelítése külön forrásréteg. Harmadszor a katalógus első füzete a megnyitás után készült, tehát a nyomtatott leltár nem zárul a nyitó napra. A három eltérés együtt mutatja a forrásfüggő képet.
A nemzeti elv kivételei a kalauz és a Pallas szerint is meghatározott körre szűkülnek. Ide tartoznak például a külföldön lakó honpolgárok képzőművészeti művei és a történelmi főcsoport bizonyos tárgyai. Ezek a kivételek a hazai keretet árnyalják, de nem nyitják meg a tárlatot nemzetközi világkiállítássá. A tárgykör tehát nemzeti marad, még ha a kivételes tételsor túlnyúlik a korona területén készült darabokon. A szabály és a kivétel együtt olvasható a szervezési elvben.
A közkeletű emlékezet gyakran az 1885-ös fizető látogatószámot az 1896-os mérleg helyére olvassa. A kalauz az egymillió-hétszázötvenkilencezer-háromszázhatvannyolcas adatot az 1885-ös országos kiállításhoz köti, összehasonlító keretben. Az 1896-os záró látogatószám a korabeli kalauzban és a Pallas-mellékletben nem szerepel. A két év számadata tehát nem cserélhető fel; a bekerített terület ötszázhúszezer négyszögméteres adata viszont mindkét 1896-os összefoglalóban azonos. A „kétszáznegyven pavilon” egyetlen hivatalos számként szintén a lexikon összefoglalójához kötődik, nem a kalauz kétszázharmincas sorához.
A sorsjáték rendezői további egymillió forinttal járultak hozzá a rendezéshez; ezt az összeget az 1895. évi XI. törvénycikk is említi a kalauz költségvetési képében. Az állami egymillió és a budapesti százezer mellé tehát ez a tétel is beilleszkedik. A pénzügyi előkészítés így három hozzájárulási tételben olvasható a kalauzban, anélkül hogy az 1896-os záró mérleget pótolná. A költségvetési előirányzat és a záró mérleg ezért nem ugyanaz; az előbbi a kalauzból ismert, az utóbbi nem.
